Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Barabás Jenő: Anyagi kultúránk a honfoglalás előtt
BARABÁS JENŐ ANYAGI KULTÚRÁNK A HONFOGLALÁS ELŐTT Az i. e. 6. évezredben a Mediterráneum keleti körzetétől eltekintve egész Európát még a zsákmányolás szintjén élő embercsoportok lakták, akiknek bizonytalan létfenntartását a vadászat, halászat és különféle vadon termő ehető növények gyűjtögetése tette úgy-ahogy lehetővé. A kontinens északkeleti negyedén lakó eleink életmódja tehát ekkor alig különbözhetett Európa többi lakóiétól. Eltérések legfeljebb a kedvezőbb vagy hátrányosabb klimatikus adottságokból, az eltérő növény-és állatvilágból származhattak. Az alapvető újítások közül az agyag műv ess ég ismerete már némi késéssel jelentkezik az uráli, finnugor népek területén, de a 4. évezredben már itt is kimutatható a díszített cserépedények használata. Finnugor eredetű fazék szavunk tanúskodik arról, hogy ekkor már főzéssel is bővíteni tudták a korábban csak sütéssel és pörköléssel előállítható táplálékok körét. Európában az igazában nagy táji eltéréseket hozó kulturális különbségek akkor növekedtek meg, amikor a Közel-Keletről, Ázsia délnyugati részéről kiinduló termelő tevékenység a Balkánon és a Duna völgyén át, mintegy 2 ezer év alatt a kontinens törzsének nagyobb részén meghonosodott. (G. Clark: A világ őstörténete. Bp. 1975.) Lassabban, így később jutnak el ezek az ismeretek Európa északi és keleti peremére, tehát oda is, ahol elődeink laktak. Nagyjából ugyanez a menete a fém- és vasművesség térhódításának is. A finnugorok hátrányos földrajzi elhelyezkedésük következtében az Ural keleti és nyugati oldalán egyaránt csak nagy késéssel ismerkedhettek meg az említett civilizato- rikus találmányokkal. Helyzetükön az sem sokat javított, hogy egyes új ismeretek nemcsak délnyugatról, hanem délről és keletről, Irán, Kaukázus és Közép-Ázsia irányából is folyamatosan közelítették meg lakóterületüket, mert mindegyik esetben eléggé távol estek az innovációs centrumoktól, a migráció fontosabb útvonalaitól. Etnikai, őstörténeti szempontból különösebb jelentőséggel csupán a zsákmányoló gazdálkodás késői, legfejlettebb szakasza rendelkezik, s ez nagyjából egybe esik, sőt össze is függ a finnugor „egység” felbomlásával. A vadászatra, halászatra és gyűjtögetésre épülő életforma néprajzi analógiák, régészeti leletek, nyelvtörténeti adatok alapján elég jól körvonalazott, részletesebb ismertetése itt mellőzhető. (L Hajdú P. szerk.: Uráli népek. Bp. 1975; Bárczi G.—Benkő L.—Berrár J.: A magyar nyelv története. Bp. 1967. és Fodor /.: Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből. Bp. 1973.) A döntő környezeti meghatározókról, az elejthető vadakról, kifogható halakról a nyelvi és régészeti adatok csak részben tájékoztatnak, a lehetőségek minimumát jelzik, hisz számolni kell a kiveszett szavak, a földben megsemmisült tárgyak létével, tehát jóval bővebb körrel. Talán Herman O., Jankó J. és U. T. Sirelius alapvető halászati vizsgálatainak a következménye az, hogy a finnugorokról kialakított közfelfogásban a halászati tevékenység kapott nagyobb hangsúlyt. A jelentős számú közös gyökerű hal- és eszköznév vitathatatlanná teszi ugyan a halászat fontosságát, de néhány szempont amellett szól, hogy a vadászat szerepét jobban aláhúzzuk, sőt talán ennek tulajdonítsunk legnagyobb jelentőséget — legalábbis több csoportnál. A halászat elsősorban olyan körzetekben jelenti az alapvető létfenntartási ágat, ahol az ívás idején a halak egyszerre, nagy tömegben rajzanak (lazac, makréla stb.), s így biztonságosan nagy készletek halmozhatok fel. De ez nem jellemző a Volga—Káma menti térségben, sem az Ural két oldalának folyóira, 13
