Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Híradás a perifériá(k)ról (Varga Dávid: Az ország peremén; Géczi János: Vadnarancsok)
zerző rámutat — meglehetősen ingatag „jövedelmi forrás”. A kiöregedés épp azt a réteget „vonja el” a termelésből, amely még vállalta a paraszti (mezőgazdasági) munkával járó vesződ- séget. A fiataloknak ez már nem „üzlet”. A háztáji termelés visszaesésének az egész ország látja kárát. Harsányban a passzivitás és az életkedv küzd egymással, a fennmaradás és sorvadás erői csapnak össze . . . Támogatás nélkül nem kétséges, melyik oldal kerekedik felül. Pusztuló, „lakhatatlan” kisfalvaink sorsát is előre vetítve. E tragikus hangú figyelmeztető „szociográfus kiáltás” el kell, hogy jusson mindenhová, ahol a döntéshozók a fejlesztések további irányát mérlegelik. Géczi János a peremhelyzetű fiatalok csoportjából vett „mintát”. S talán nem az ő hibája, ha ez a mintavétel megdöbbentőre, viszolyogtató- ra, egyesek szemében „botrányosra” sikerült. Olyan lélektani mélységűre, amilyennel nemigen találkoztunk a hazai „tényirodalomban.” Ezek a normalitás és a betegség határán imbolygó „boldogtalanok” —akiknek portréit,vallomásait, monológját szerkesztette könyvvé a szerző (különben kiemelkedően tehetséges fiatal költő) — a szociális tér perifériáján tengődnek megtépázott idegekkel, megbomlott személyiségükkel. S hogy idáig jutottak, abban nem kis szerepet játszott „másságuk”. Kivételes érzékenységük, ösztönviláguknak való kiszolgáltatottságuk, az együttélés (hamis) normáit gátlástalanul felrúgó készségük. Géczi vizsgálódása abból a szempontból teljesen szokatlan, új, hogy a személyiség (egyoldalúan) szociális meghatározottságáról a pszichológiaira, a lelkire, a tudat-alattira teszi a hangsúlyt. A belső fejlődés „megtörését” kutatja, a tudatot szétbomlasztó motívumok „láncát”, amelyek elvezettek a szocializáció csődjéhez, a gyógyításra szoruló devianciához. A kérdés az, hogy a vállalt forma — a reflexiók nélküli, következetes szubjektivitás — alkalmas-e az alcímben jelzett „élettörténet rekonstrukcióra”, tartalmaz-e általánosítható felismeréseket azokról a veszélyekről, amelyek a fiatal nemzedéket fenyegetik! Hoz-e hírt azokról a feldolgozhatatlan konfliktusokról, amelyek elől csak a betegségbe (öngyilkosságba) lehet menekülni? Nos, az „eredmény” Géczi Jánost igazolja. A Vadnarancsnok nemcsak „kórkép”, ijesztő, nyugtalanító „körkép” is; a hajlamok, örökletes tényezők a „szociális előhívóban” válnak mani- feszt betegség-tudattá. S ez a „szociális előhívó” nem biztos, hogy megnyomorító körülmények terméke, az anyagi biztonság, a jólét „csúcsain” is működésbe léphet. Juli és Berta „esete” jól példázza ezt. Egyik az értelmiségi családi körből, az érzelmi szabadosságból, a másik a kiszolgáltatottságból, elesettségből és érzelmi traumákból jut el — rendkívül hasonló stációkon keresztül — a valóságból való „menekülés” módozataihoz. Az egyiket a szülők elleni lázadás forgatja ki önmagából, a másikat a szülő-hiány. A végső állapot — a neurózis, a kitaszítottság és tudatos szembenállás vibráló, skizofrén érzése. Pótcselekvések, narkózás, szexuális kalandok. Végtelen „utazás” abban a szubkultúrában, amelyről — valljuk be — igen keveset tudunk. (Sokan még létezésében is kételkednek!) Ijesztő az, hogy felnőtt értékek, a beilleszkedés elutasítása után milyen „természetes” gesztussal mondanak le minden szabályosságról, s fordulnak a csöves- narkós világ közösségeihez védelemért, befogadásért. Otthonosságot, megértést, azonosulást szinte kizárólag itt remélve és kapva. A rossz közérzet, a valami hiányzik-érzése, a kiábrándultság űzöttjei valamennyien Géczi „hősei”. Eszményeikben és kötődéseikben egyaránt kifosztottak. Betegség-tudatuk sajátos önvédelmi reflexe, hogy kíméletlenül „kianalizálják:” környzetük sem sokkal egészségesebb. Juli képe, amelyet a „dagonya-országról” fest, akármilyen igazságtalan, túlzó, — részleteiben azért elkeserítően hiteles, leleplező. Azeszmény- telenség — felfogása például Varga Dávid szociográfiájának egyik fő gondolatát ismétli: „Itt anyagi boldogság van. Az anyag boldogsága lélétezik.” Ön-analízisük tudatalatti bugyraiba is alá mernek ereszkedni — egy hallgatag „Vergili- usszal” a háttérben, aki nem más, mint a költőíró Géczi János. E terápikus vallomások minden bizonnyal nem születtek volna meg az ő fantasztikus empátiája nélkül, amely az élve boncoló monológból szinte sugárzik. A szöveg-mögöttes kivételes fogékonyságról, azonosulási képességről árulkodik. S a költői beleérzés nélkül aligha „élednének meg” azok a „szürreális látomások”, amelyek e sérült személyiségek tudatának „rejtett dimenzióiba” engednek bepillantást. Móki „jelenetei” (Józsi), Berta „meséi”, víziói. Mondhatnám: „lírai dokumentumok” ezek egy nehezen hozzáférhető, zárt világból. Géczi érdeme, hogy belülről láttatva tárja elénk együttérzésének pszichodrámába illő jeleneteit. „Élettörténet rekonstrukciói” végül is magas rendű prózai szövegek — néhány ismétlődéstől, ellentmondástól eltekintve —, nagyszerű epikai érzékről téve tanúságot. Mindkét mű a perifériákról hoz nem éppen léleknemesítő, felemelő híreket, valóságunk teljesebb birtokbavételére ösztökélve mindannyiunkat. S ennek a teljességnek minden részlete fontos, hosszú időn átél nem hanyagolható. Az egyéni boldogtalanságok nem adódnak össze kollektív boldogsággá, akárhogy is számolunk. S a terjeszkedő perifériák világunkra vetnek baljós árnyékot. PÉNTEK IMRE 87
