Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Hajdú D. Dénes: Binder Pál: Közös múltunk
BINDER PÁL: KÖZÖS MÚLTUNK A barcasági születésű, Brassóban élő történész, eddigi tudományos tevékenységében központi helyet foglal el a mai Románia területén élt és élő, román-magyar-szász etnikum együttélésének múltbeli vizsgálata: a népek közötti gazdagsági és művelődési kölcsönhatások kutatása. Eddigi munkásságának eredményeit elsősorban magyar nyelven, romániai magyar folyóiratokban, heti- és napilapok nyújtotta szűk lehetőségeken belül publikálta. De a téma jellegének megfelelően, neve ismertté vált a román és német szaksajtóban is. Azonos jártassággal mozog e több nemzetiségű ország múltjának mindhárom nyelvű történelmi szakirodaimában. A bukaresti Kriterion jóvoltából megjelent kötete ennek a széles körű felkészültségnek első nagyobb szabású összegezése. A könyv bevallott célja: a többnemzetiségű települések békés, egymást segítő együttélésének mint ápolandó hagyománynak bemutatása. Ezenkívül, mi magyarok még többletet is kapunk: történelmi visszapillantást a középkori Moldvában, Havaselvén városalapítóként jelen volt nagyszámú keleti magyarság múltjára, arra a diaszpórára, amelyről ma már csak fakuló oklevelek tudnak beszélni. Binder Pál, időben a XV—XVIII. századi, helytörténeti módszerekkel feltárható együttélés bemutatására törekszik: „az erdélyi, moldvai és havaselvi román, német, vagy magyar nyelven megjelent e tárgyra vonatkozó szakirodalom és levéltárakban őrzött helytörténeti anyag tanulmányozása” alapján. Felismerve, hogy az elmúlt századokban: „a hajdani népi együttélés egymás nyelvének ismeretét, egymás életmódjának, kultúrájának és szellemi javainak átvételét, az élet számos területére kiterjedő kölcsönhatást eredményezte”, — s ennek hasznosságát, következetes alkalmazását ma sem lehet lebecsülni. Nem a nemzetek közötti „nagy politika” érdekli, kutatási területét a mindennapokban megnyilvánuló együttélés lehetőségeinek ismertetésére, a heterogén összetételű falvak, városok életvitelére szűkíti le. Könyvének törzsanyagát azoknak a településeknek kollaborációs helytörténetéből meríti, ahol „az együttélés ténye, annak mechanizmusa, keletkezése” egyértelműen kirajzolódik:a közösségek vezetése, a céhek működése, iskolai és vallási élet, a közösségi vagyon kezelése. A tanulmányban több olyan vegyes nemzetiségű helységgel találkozhatunk, ahol a különböző etnikumból származók békésen élhettek egymás mellett, mindennapi munkájukat a másik náció elnyomása nélkül végezhették. A három nemzet (magyar, román, szász) közös együttélésére főképpen a régi Moldva városainak helytörténete szolgált példákkal. Erdélyben inkább a magyar (székely) és szász etnikum közötti szoros egymás mellett élésre talált bőséges forrásanyagot a szerző. Itt a szász egyházi levéltárakban rejtőzött, eddig kevésbé ismert anyag felhasználásával gazdag adalékokat publikál, különösen a szász-román falusi együttműködés kezdeti időszakára vonatkozóan. A XV. századi török előnyomulás következtében megindult macedórománok tömege Dél-Erdélybe, elsősorban a királyföldi szász szabadfalvak felé menekült, ott telepedett le. A menekültek áradata nem szűnik meg a későbbi századokban sem, sőt a magyar alapítású Szörényi-bánság (Olténia) török kézre jutása után egyre többen érkeznek Erdélybe. Binder a szász falvak oklevéltárainak feltárása alapján igazolja ennek a román menekült tömegnek a befogadását, s azt, hogy az így heterogén etnikumúvá lett falvakban a jövevények csakhamar teljes jogú polgárokká váltak. Az átalakult faluközösségekben vagy kettős vezetés (duumvirá- tus), vagy évenként a másik nemzetből választott bíróváltással biztosították mindenki számára az egyenlő nemzeti jogok érvényesülését. „A váltásos vezetésű falvakban a különböző etnikumú lakosok a falu beépített területén rendszerint vegyesen laktak és a határt is közösen birtokolták”, —• írja Binder, és mivel „úgyszólván ismeretlen volt a nátió vagy az anyanyelv erőszakos megváltoztatása”, a,,különböző anyanyelvűeknek általában megvolt a maguk iskolája” is. A történelmi tény és a források egy része eddig sem volt teljesen ismeretlen, de az anyag rendszerezésével és az új dokumentumok felszínre hozásával úttörő munkát végzett a szerző. Publikálásuk hasznosan formálhatja a magyar, de talán a közép-kelet-európai köztudatot is. A havaselvi és moldvai magyarság telepeiről még a vajdaságok megalapítása előtti időkből, — mikor ez a terület még Kunország volt — 1225 óta tudósítanak a források. (Ezeknek a forrásoknak ismertetésében Domokos Pál Péternek van jelentős érdeme.) „Alig hihető, hogy a nagyságra nézve Moldvával egyenlő tartományban annyiféle és egymástói különböző nép élne, mint Moldvában”, — írja D. Cantemir a XVII. századi nagy moldvai fejedelem a Moldva leírása c. munkájában, és megjegyzi: „Tiszta moldvai paraszt nem létezik, akiket találunk vagy orosz, vagy erdélyi, vagy mint nálunk mondani szokták, magyar származásúak.“ Hasonlóan vélekedik a XVII. században ott vizitált Bandinus érsek is, amikor azt írja a pápához küldött jelentésében (Bandinus Kódex), hogy a magyarok falvai behálózzák egész Moldvát. Binder, valószínű a közismert forrásokra és az anyag bőségére való tekintettel, nem nyújt teljes képet a feudális-kori moldvai magyarságról, valamint a nagyszámban ott élő: román, szász, orosz, örmény, görög, albán, szerb, lengyel és zsidó etnikumú nép kollaborációjáról. Pedig alig akad Középkelet-Európának jellemzőbb tája a népek 88
