Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Híradás a perifériá(k)ról (Varga Dávid: Az ország peremén; Géczi János: Vadnarancsok)

gek, juttatások legalján, halmazati hátrányos körülményeiket újratermelve, a felzárkózás egyre csekélyebb reményével.

Kik ők? ’’Nem jellemző” mellékalakjai egy (lezárult) dinamikus korszaknak? Áldozatok? Tudatos félrehúzódók? Az újraelosztás számkivetettjei, kárvallottjai? Mindenesetre olyanok, akik nem „seperhetők” le a társadalmi horizontról, sőt, velük, körülményeikkel, gondolkodás- módjukkal ismerkedve társadalmi önismeretünk „elmaradását” ismét röstellkedve vehetjük tudomásul.

A tények regisztrálásán túl (s mint tudjuk: a tények makacs dolgok) egyre inkább a magyarázat keresése, az oknyomozás kerül sorra: hogyan jöttek, jöhettek létre ezek az „állóvizek” a fejlődés, a fejlesztés nagy programjainak árnyékában? S hogy ítéljük meg a nem kívánt (nem várt) „mellékhatásokat”? Hogyan építsük be mai társadalomszerkezetünkbe? Elbírja-e szocializmusképünk a perifériák „szeplőit”? Azt a negatív leltárt, amelyet legújabb szociológiaiszociográfiai irodalmunk éppen ezekről a „tájakról” készített. (S nem kizárólag térben, a „szociális térben” is kalandozva!)

Ma — úgy tűnik — van mód a tudomásulvételre, vitára közgondolkodásunk fórumain, s „korrekcióra”. A perifériákról egyre inkább kiderül: ezek a „mi perifériáink”, lett légyen szó településszerkezetről, iskolarendszerről, veszélyeztetettfiatalokról. A feladat is világos: be kell vonni ezeket az összfolyamatok hatásrendszerébe, segítséget kell nyújtani, ahol szükséges, alkalmat kell teremteni a kiegyenlítődésre. A „másság” megszüntetésére.

Mert a periférián minden más, másképp van. S ennek a másságnak a kutatása izgatta Varga Dávidot, amikor az elzárt (elzárkózó) békési falu, Körösnagyharsány viszonyaiban akarta tet- tenérni a periférikus-lét „rejtelmeit”. Itt, Az ország peremén, ahogy könyvének címe mondja.

A kérdéskör elméleti feldolgozása Enyedi György (Falvaink sorsa), újabban Vági Gábor révén (Versengés a fejlesztési forrásokért) vált ismertté. Varga Dávid azonban az elméleti felismeréseket emberközelből veszi szemügyre, s nem egyszer — éppen ezekneka közelképeknek a birtokában — elemzéseit, felismeréseit a nyug- talanítás és jobbítani akarás szenvedélye hatja át. Vági Gábor például leírja, kiszámítja azt, hogy Békés megye esetében az állami támogatások és bankhitelek — a IV. ötéves terv időszakában — „teljes egészében a megyeszékhelyre és a városokba irányultak”. Az állami támogatások elosztása — „óvatos becsléssel — nyolcszázszoros különbséggel történt (egy lakosra vetítve) a megyeszékhely és a községek között. Varga Dávid „terepszemléje” során ez az egyenlőtlenség úgy jelenik meg, hogy a faluban képtelenek új kutakat fúratni az elapadó, járványveszélyes régiek helyett. A tízmilliót, amibe a fúrás kerülne, bizony tíz év alatt sem tudná összespórolni a tanács. S maga a kút-ügy is lassan tíz éve húzódik — a megoldás halvány reménye nélkül. Az ilyen és hasonló anomáliák a szerzőt gyakran indulatos, „városellenes” eszmefuttatásokra ragadtatják, ám ezek a „vád- és védőbeszédek” akármilyen élesek, kihívóak, alighanem indokoltak. Mint ahogy indokolt az a lényegre tapintó, általánosító kérdése is: „Úgy valósítanánk meg országos méretekben a fejlett szocializmust, hogy bizonyos gazdaságaink, településeink és társadalmi rétegeink egyre messzebb kerülnek a fejlett szocializmustól?”

Mert Körösharsány egy különös átmeneti állapotot konzervált („sem nem szocializmus, sem nem kapitalizmus”), s e bizarr kívülállás számos torzulást, anakronizmust termelt ki magából. Szinte érintetlenül fennmaradt a múltból átörökített kistulajdonosi mentalitás, ami a falu gazdálkodását, gondolkodásmódját alapvetően megszabja, meghatározza. A téesz — nem jutva hozzá a szükséges gépekhez, szakemberekhez, állami támogatáshoz — gazdálkodása olyan színvonalú, hogy éppen a felszínen maradást tudja biztosítani, s így valósággal „ürügye” a háztájinak, szükséges rossz, az egyéni gyarapodást leplező álca. Ennek következtében a falu valamikori rétegződése is (nagygazda, középparaszt, szegényparaszt) jórészt érintetlen: a hajdani módosak leszármazottai ma is jobban élnek, mint a cselédek, zsellérek utódai. Ráadásul a régi vágású birtokos családok, a tehetősek szót tudtak érteni az új vezetőkkel (párttitkár, téesz- elnök) — érdekközösségük — ami az egyéni gyarapodás elismerésén alapszik — a falu orientációs sarkpontja. Számtalan nyílt és burkolt „érdekérvényesítési” eszköz áll rendelkezésükre.

Ez a maffiózus szövetség megértette a periféria logikáját — se szerint cselekszik. A „csapda” éppen abban rejlik, hogy ha akarna, sem cselekedhetne másként. Ez az egyetlen alternatíva itt. S beállítódásuk főleg azokat sújtja, nyomasztja, akik a közös boldogulástól várják sorsuk jobbra fordulását. S vannak ilyenek „fönt” is, „lent” is. Az egykori tanácselnök, igazgatási előadó éppen ebben az irányban tapogatózott — szóvá téve a korrupt ügyintézés, a kisebb-na- gyobb lopások, gazdálkodási szabálytalanságok, rokoni összefonódások közpénzeket és közösségi morált károsító szövevényét — s hamarosan menniük kellett. A „családi részvénytársaság” kimarta, lehetetlenné tette őket. Nyilvánvalóvá téve azt, hogy csak az alkalmazkodók, a meghunyászkodók lehetnek „hosszú életűek” a a faluban.

Varga Dávid látlelete megdöbbentő, felkavaró olvasmány, érvei, oknyomozása, sokfelé (kitekintő összehasonlítási evidenssé teszik: az (új) egyenlőtlenségnek ez a halmozott formája nem tartható fenn a társadalmi igazságosság komoly, tartós megsértése nélkül. A gazdasági mérleg (elvonás és visszajuttatás), a politikai célok (a falu és város különbségeinek csökkentése) egyaránt sürgetik a periféria felszámolását. A szövetkezeti parasztság (ön)kizsákmányolása — mint erre a

86