Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal
születését, hogy bevilágítson vele a költő műhelyébe, mindez újabb s újabb vonásokkal bővíti a képet, mely egy magatartás interpretációjából szemünk láttára terebélyesedik egy mennyiségileg is páratlan poétái életmű hiteles értelmezésévé. Nem ismeretlen többé Weöres Sándor művészete, noha nem érthető. Megmaradt titokzatosnak s megmagyarázhatatlannak, hiszen ez úgylehet lényegéhez tartozik. Hatása semmisülne meg, ha megértenénk, vagy — mint legtöbb kritikusa — óhatatlanul félreértenénk. Az értelmezés éppenséggel az idegenség eloszlatására vállalkozik. És ez az interjú műfaji lényege: az interjú az interpretáció műfaja. A műfajt korunk hermeneutikai érzékenysége s igénye hívta elő, de nyilván tudhatta ezt már az egykori sumér írnok is, aki Első írnokként interpretálta a királyt. Persze a királyban is kellett lenni legalább valaminek ebből az értelmezhetőségből, hiszen az értelmezés mindig valamilyen többé-kevésbé rejtett értelem kiderítését jelenti, definíciószerűen. Éppen ezért lehet Weöres Sándor gazdag homályokkal teljes életműve valósággal próbája az interpretációnak. Hanem Hornyiknak a többiekkel sincsen feltétlenül könnyebb dolga. Mert például aligha akadhat kristálytisztább szerkezetű életmű Illyésénél, de épp Hornyik interjúja demonstrálja, hogy mennyi félreértés, tévedés, bele- magyarázás tapad általában még ehhez is! Hornyik revelatív interjúját olvasva szinte hajlandó azt hinni az ember, hogy ez a hatalmas életmű a maga ragyogó racionalitásával működésre ingerli az irodalomtörténészi ködösítés nyálmirigyeit. Igaz, hogy Hornyik interjújában többnyire csak a hangsúlyok mások, mint a jólismert irodalomtörténeti tablón, de ezek az interpretatív hangsúly- eltolódások az egész képet lényegében módosítják. Hosszan lehetne s kellene részletezni, hogyan, de most inkább csak a módszer kedvéért említjük. Hornyik ugyanis — mi mást tehetne — a közkeletű lllyés-kép alapján szövi meg — ha olykor kételyekkel is — kérdései hálóját, de nem erőlködik kihúzni vele a beléjehulló mázsás válaszokat. Hagyja, hogy beszéljenek magukért. Bajos példákat idézni, mert példa az egész interjú, s kiragadott példák a lényegét hamisíthatnák meg. De mégis hadd álljon itt Illyés válasza az igazság esztétikai szerepét firtató kérdésre: „Az emberek általában azt hiszik, hogy az igazság szerepe a kimondásnál kezdődik. Kimondani az igazat —• ez a kisebb dolog; megfogalmazni az igazat — ez az óriási. Mert ha már birtokomban van az igaz, akkor már hevít is, erőt ad a kimondásra. Hatalmas előmozdító erő az emberiség életében az igazság kimond hatósága. Precízen fogalmazok: a vélt igazságé ... És újra csak azt kell mondanom: azok a jó költők, akik jól ki tudják mondani az igazat, ilyenformán; kik legalább egy korszak számára meg tudják fogalmazni az igazat. A kevésbé hamisat.” Az egész interjú valamiképpen erre a nagy elvre épül mint középpontra. Az illyési életmű, mint valami centrális axiómából, innét értelmezhető. Még a fénykép az interjú előtt — Dormán László remeke —, még az is hozzáalakul. Nyoma sincs rajta a jól ismert tengerészsapkás mosolynak; a keskeny száj elszánt ráncokba rántja az ajkak és az áll amúgy szelíd hullámzásait, a fölfelé mélyülő ráncok felett a Kháron ladikján-ból azóta (Hornyik interjúja 1968-ban jelent meg) elhíresült orr egyenesen vág előre, s az összevont szemöldökök között gondterhelt ráncokat vet hajlatában a bőr. Gondok felhőzik jól láthatóan a szemeket is, amint fáradtan, ám elnyűhetetlenül tekintenekva- lahová messze, kívül a képen, a jövőbe, a jövendőnkbe. A homlok és a koponya egybesímuló ívén megcsillan a kósza fény, s aztán valahogy az egész képen ez uralkodik: a ráció ragyogása. Igen, igen; ilyenek azok, akik legalább egy korszak számára meg tudják fogalmazni az igazat. A kevésbé hamisat. És a Hornyik-interjú tökéletes összhangban a fényképpel pontosan ezt a szellemi arcot hívja elő, részletezi, sűríti, vési emlékezetünkbe. A példák folytathatók lennének, hisz hasonlóan, a válaszok sodró dinamikáját híven követve készült a Lukács-interjú, a Németh-interjú vagy a remekbe sikerült Déry-portré. És kéne is folytatni, mert ezek az interjúk a mesterségbeli tudás tanítható mintái lehetnének, ha ez a tudás ilyen fokon egyáltalában tanítható lenne. A recenzióhoz azonban ennyi is elég, hogy megállapíthassuk az interpretáció műfaján belül az interjú minőségi kritériumát: föltétlenül törekednie kell, hogy meg tudja fogalmazni az igazat. A kevésbé hamisat. Ez a második ok, amiért Hornyik interjúi az erős mezőnyben a legjobbakhoz tartoznak. Az igazság ki- mondhatósága persze alapkritériuma más műfajnak is, az interjú azonban egyszerűen értelmetlen nélküle. Hanem Hornyik tudja jól, hogy túl ezen a nélkülözhetetlen kritériumon kellenek a jó interjúhoz más, feltételes kritériumok is. De ne avatkozzék recenzió az irodalomelmélet dolgaiba és ne próbáljon feltételeket-szabályokat fogalmazni, nézzünk inkább újból egy példát. Az Ottlik-inter- júra gondolok. Miért vagy inkább mitől annyira megragadó és emlékezetben maradó ez az írás? Ott csillog persze rajta a végtelen nagyrabecsülés meg az együttérző szeretet, az író világában való otthonra-lelés hasonlíthatatlan élménye. Tán ettől vagy ettől is annyira közvetlen ez az interjú, tán ezért is annyira eleven, hogy szinte mi magunk is résztvevőinek érezzük magunkat a beszélgetésen, az előkészítéstől a befejező és feloldó kérdésig: „— Mindjártfelszedjük a kábeleket—nem baj, ha még pár percig nem jöhet be a cica! — De baj. Unja magát a konyhában. És kár, hogy kimaradt a képből. Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával — a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben 83
