Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Örkény István: Babik
tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Ez a befejezés — mondanom se kell — ugyanolyan mesterségbeli trouvaille, mint a Weöres- interjú nyitása, hiszen tökéletesen összegzi egyetlen táguló metaforában Ottlik művészetét. De ez még az interpretáció szférája, s most nem erre keresünk példát. Ottlik különben is bámulatos in- terpretátor, szinte minden szavával történeti, társadalmi, lelki homályokat oszlat el, és matematikai képletek világosságával képes kifejezni a legbonyolultabb összefüggéseket is. Persze a valamirevaló matematikai képletet, Ottlik műveit is kétszer, háromszor el kell olvasni ahhoz, hogy kiderüljön lényegi egyszerűségük, de ha az ember nem sajnálja a fáradságot, akkor a tisztánlátás, a tisztábban látás képességével gazdagodhat, akár a matematikában. Ahogyan például itt is, áttetsző világossággal értelmezi a Nyugat-ot. Vagy ahogyan — Hornyik szerencsés kérdésére válaszolva — megvilágítja mű és magyarázat viszonyát: „Az író ne beszéljen, ne magyarázza a művét, mert ez körülbelül olyasmi, mintha valaki viccet magyaráz. Mint mondjuk Menotti százados, aki franciára tanította a gyerekeket a határmenti katonaiskolában. A francia nyelvkönyvben volt egy anekdota: »Toto, alszol? — Miért? — Adj kölcsön tíz frankot. — Toto: Akkor alszom!« És ezt aztán Menotti százados meg is magyarázza: »Mert ugyebár, hehehe, amikor arról van szó, hogy adjon kölcsön a barátjának, akkor bezzeg mindjárt alszik, jóllehet az imént még ébren volt, ké-, rém!«” A hermeneutika koronázatlan királya Gadamer nem fogalmazhatna különbül. Nem vicc tehát Ottlikot ragyogóan interpretálni, szinte csak le kell írni, amit mond, egy az egyben. Másutt, rejtettebben érhető tetten itt Hornyik művészete. Valahol a macska-metafora környékén. De nem csak arra gondolok itt, hogy Ottlik művészetén és alakján az emberi lét hasonlíthatatlan nemessége ragyog, és ezt az interjú maradéktalanul kifejezi. Azt a mesterségbeli, metodikai momentumot szeretném inkább hangsúlyozni, amit Ottlik — a mű többszólamúságán át megnyilvánuló egységét firtató kérdésre válaszolva — így fogalmazott meg: „A modern regényíró — illetve a jó, a jobb prózaíró, a régi is — behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő életműve összefüggő egész— önéletrajzi jellegű: végülis azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében”. Az interjú végtére is próza, s írója, ha jobb prózaíró, behatol a lírikusok tartományába. Ezekben az interjúkban Hornyik Miklós a megidézett — és kivételes hűséggel elibénk idézett — írókon át végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. így szól a könyv, mint minden igazi irodalom, életünk és létezésünk gondjairól és örömeiről. Nem irodalom- történet tehát, hanem egész egyszerűen: irodalom. Ezentúl immár kikerülhetetlen molekulája a magyar irodalomnak. (Újvidék 1982. Fórum) VEKERDI LÁSZLÓ ÖRKÉNY ISTVÁN: BABIK A recenzens, kritikus tolla mindig elgyámolta- lanodik, ha posztumusz műről kell szólani. Fel- ölthetné az irodalomtörténészi talárt (elegánsabb is, s Örkény István életműve már igényli is a táv- latosabb, elmélyültebb elemzést!), de egyrészt nem ezzel a feladattal bízták meg, másrészt ideje, tere sincs az alaposabb munkához. Esetünkben tovább bonyolítja és nehezíti a helyzetet, hogy torzóval van dolgunk: Örkény nem fejezte be a Babik című kisregényét. Hogy milyen nagy kára ez az irodalomtörténetnek, s mekkora veszteség nekünk, olvasóknak, azt éppen a füzetnyi kis könyv kvalitásai tanúsítják. Önkéntelenül is el kell játszanunk a gondolattal, hogy mit jelenthetett volna, milyen jótékony hatást válthatott volna ki akkor, amikor a kisregényben megkezdett (s be nem fejezett) története játszódik. Örkény iróniájára soha nagyobb szükség nem lett volna, mint éppen akkor, amikor maga a valóság vált abszurddá, mintegy önmaga paródiájává. Ama „ötvenes” évekről van szó, amikor a deklarált vágyak és eszmék oly távolra kerültek a magyar valóságtól. Máris hallom (mint ahogyan nap mint nap elviselem) a felkiáltást: már megint az ötvenes évek! Hagyjuk már kérem az ebben való vájkálást, a múltban való turkálást! Nos, nincs veszedelmesebb tévedése az elmének, mint lemondani a valóság, s következő lépésben az igazság feltárásáról. Egyetértőén hivatkozók itt Sándor Ivánnak, a Valóság februári számában megjelent tanulmányára. A tudat zavarai mindenkor az ismeretek, s az abból levonható (mára is ható, évrényes) következtetés hiányából fakadnak. S hogy ez menynyire veszedelmes, milyen akuttá teheti a felhalmozódott, mert megoldatlan kérdéseket, gondokat, arra Fekete Gyula figyelmeztet az ÉS 1983. 6., és 7. számában. Örkény István természetesen (már és egyáltalán) nem szorul „igazolásra”. A magyar próza- irodalom azon kivételes alkotóinak egyike ő, aki mindenki mással összetéveszthetetlen stílust, szemléletet, világlátást-értelmezést munkált ki magának, s ez még akkor is megérdemli a figyelmünket, ha esetleg nem értenénk egyet vele. Erről azonban szó sincs, hiszen maga a valóság nemhogy rácáfolt volna, de részleteiben is, egészében is őt látszanak igazolni. Azaz azt a humánumot, amely védendő évszázados tradícióit, értékeit a szerepjátszást vállalja: keserűen nevet, tréfálkozik akár, amikor káromkodni vagy sírni lenne kedve. A Babik-ban ugyanaz az Örkény világítja át iróniájával a dolgokat, emberi viszonyokat, aki a Tótékat írta volt. Az emberi természetben nem lehet erőszakot venni, mert azok vagy az embert semmisítik meg (a homo sapienst, a homo eticust), vagy lázadásra kényszerítik: Tót úr megöli a családját sanyargató idegbajt, az őrnagyot. Nem tudjuk hogyan fejezte volna be Örkény a Babikot. Analógiaként kínálkozik Bacsó Péter könyve és filmje, A tanú, 84
