Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Zimonyi Zoltán: Pintér Lajos: Európai diákdal
SZEMLE PINTÉR LAJOS: EURÓPAI DIÁKDAL Pintér Lajos első versei egy emlékezetes, ünnepi lapszámban jelentek meg, hangsúlyos helyen tehát, a hetvenéves Illyés Gyulát köszöntő Tisza- tájban, 1972 novemberében. Tizenkilenc éves volt akkor, az idén pedig már harminc, közben két verseskötete jelent meg, a Fehéringes folyók (Móra—Kozmosz, 1975) és az Európai diákdal (Forrás Könyvek — Kecskemét, 1981). Verseit ma sem jellemezhetném találóbban Kovács Istvánnál, aki 1974 júniusában így mutatta be őt a miskolci Napjainkban: „Kötőanyaga: ,a gondolat s az érzés’. Ezek kötik össze az eget a földdel, a múltat a jövővel.” Kovács István az ajánlásában ismétléssel nyomatékosította a kötőanyag szót, s valóban az a jellemzője Pintér verseinek, hogy az értelmi és érzelmi elemek egybefogják az „eget a földdel”, a tárgyi valóságot annak „égi másával”, az eszmék, eszmények világával. Úgy ahogyan azt Pintér Lajos is hangsúlyozza második kötete beköszöntő versében: Tűnődöm: szép a csillagok égi útja — Szép az emberek földi útja, emelt fővel járj! Valaki hozzám hajol, valaki súgja. A beköszöntő vers megszerkesztett, „gyöngybetűs” soraival ellentétben Pintér Lajos kötetében épp a „köznapi” kézírás természetessége a megbabonázó, elsődleges költőösztönének a repdesé- se. Ez az örömre—tragédiára fogékony lélek illúziók nélküli hittel, földönjáró, de a csillagok szerint tájékozódó emberséggel, minden vasfegyelem és aszketizmus nélkül, már-már reneszánsz életérzéssel ábrázolja „kettős tükörben” cikkanó életét. „Szállsz is, zuhansz is” — írja. A gravitáció a földhöz vonzza. Ballaszt ez? Nyilván támaszték is a földre született ember számára, mindenképpen természetes környezet, ahol nem lebeg súlytalanul idillek szépítő, önámító narkotikumok kábulatában. Pintér Lajos az élet reális súlyát érzi, s így érezheti a különlegességét is. Aföldi út szépségét, hogy ehet, ihat, ölelhet, alhat — s mégis a mindenséggel mérheti magát. Ha emelt fővel jár! Ez az életérzés Pintér Lajos verseinek— kortárs költészetünknek is különös értéke. Hozzá hasonló elemi erővel, s természetes elrendezettséggel talán csak Kalász László verseiben felesel és szelídül eggyé a köznapoknak ez a kétszóla- músága. Pintéren átzúg a tragikum, ott lüktet és sajog a verssoraiban a lét és a történelem ütütte-hor- zsolta minden seb. Csupa idegvégződés ő maga is, érzékeny dúc, s mégis a „fájok, tehát vagyok” lllyési bölcsességével mosolyog ránk, énekli az életet. Árulkodó, ahogyan Szilágyi Domokos szívdobbanásnyi sorát — „csupa illat és virág e világ” — átkölti: „csupa illat és virág e vakvi- lág”. így már, Janus-arcúan az övé az, vállalhatja— érdemes: „de lélegzem élem de énekelem.” Életérzésének talán legszebb kifejtése az Áthúzok kiscsikót. örökös hóesést valamint a Herder úr epeíz pohara című versei. Az előbbi az egyéni létben, az utóbbi a történelmi tudatban ábrázolja a magyar irodalom kötésén annyiszor átvérző elmúlás és nemzethalál vízióját. Mindkét vers magja személyes élmény; Pintér Lajost jellemzi is, hogy verseiből általában kideríthető az ihlet-adó élethelyzet, amint „nézi az ember a táncot”, Tolnai Ottó meggyszín-fedelű füzetet hoz Párizsból, egy kép az ágya fölött „alszik, de nyugtalan az álma”. Az Áthúzok kiscsikót, örökös hóesést vers- re-indító élménye az apai örömök első sejtelme. Ebből bomlik ki egy viszonylag rövid műben Az ember tragédiája nagy filozófiai gondolata asszimilálódik a Madách-mű alapkérdése, igen emberi végkövetkeztetéssel. A Tragédiában Éva akkor vallja meg, hogy anyának érzi magát, amikor Lucifer már végső kétségbeesésig vitte Ádámot, aki öngyilkosságra készül, szeretné „megelőzni” azt a vigasztalan álmot, amelyet Lucifer láttatott vele a történelemről. Éva anyasága kudarc a számára, a föléje rendelt nagyobb erő bizonysága. Legyőzve, lemondóan omlik térdre. Már késő — érzi Pintér Lajos is, ám nem az ő lázadása, hanem a kísértő számára. Szavával Luciferre vág: „Ne kacagj (. . .) tömöm orrodat / tormával, cserélem a vigyort tüsszentésre, / kedvet ecettel megcserélek.” Evangélium számára az új élet fo- ganása. Az „elmúlástól tetten ért ember” diadala, hogy mégis „biztosítva áll már: a jövő —”. S a rosszal szembeni káröröm pillanata, hisz a kísértő szemébe vághatja: „hóhérló időm, életem / állítok helyembe fiút”. Az emberi végesség és az élet végtelensége mindannyiunk természetes, mindennapos élménye, a különösségét Pintér Lajos kötetében éppen a mindennapiság természetes vállalásában látjuk. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a világirodalom és az itthoni is — olykor divatszerűen, egzisztencialista ihletéssel — a születésben is felfedezte a halált, megrendítő sorokat olvashattunk arról, hogy aki megszületett, elindult a halál felé, az anya méhe — koporsó. Pintér Lajos most viszont e „kizökkent” élményt tolja a helyére. A másik vers, a Herder úr epeíz pohara már a címében is megpendíti a számunkra oly keserű 78
