Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - MŰHELY - Sándor György: „Növekszem felnőtt halálra” (Hervay Gizella lírája)
SÁNDOR GYÖRGY „NÖVEKSZEM FELNŐTT HALÁLRA" (Hervay Gizella lírája) Hervay Gizella költészetének alapvonása az egész létét meghatározó pusztulás elleni konok, de egyre reménytelenebb küzdelem. Azt ismeri fel, hogy a világ idegen tőle, nem számára-való, s a lényeg felismerését csak illúziói leplezik. Ezért megfosztja a világot,a tárgyakat, viszonyokat a rájuk aggatott,a lényegüket eltakaró jelzőktől,a illúzióktól, s így a józan, tárgyilagos szemléletben a környezet valóban nem jelent mást, csak önmagát. Meg akar szabadulni attól a nyelvtől, amelyben „nem a dolgokat nevezték meg a szavak, / csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt”; s a gondolatot és a nyelvet is lecsupaszítva eljut a ,,tőmondatok”-ig: „Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat: /Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!” / (Tőmondatokban) Indulásakor (Virág a végtelenben, 1963/ az erdélyi első Forrás-nemzedék tagjaként még csak a meglévő harmónia hangja és az ezt veszélyeztető lázadás indulata szólal meg, a társadalomban perli-követeli a teljes életet; a második kötettől (Reggeltől halálig, 1966/ kezdve azonban rekedtebbé válik a hangja. Már küzdeni kell az önfeledt szabadságtudatért (Reggeltől halálig), s bár még bejelenti „a történelmi igényt: / jogunk van az egyetlen nézőponthoz, / ahonnan a teljes élet áttkinthető” (A fehér tó városa), kijózanodva fogalmaz, kezd megszűnni az egyértelműség, kezd átértékelődni a múlt és vele együtt a nyelv is: „szégyellnivaló ifjúságunk felszabdalták a szivacs-szavak” (Szigorodó-szemü). Rendet akar teremteni maga körül. Néha egy-egy műalkotásban, művészi magatartásban vagy egy tragédiájával figyelmeztető életben talál példát (Derkovits-kiállításon, A Tuculescu-kiállításon, Gondolatok Anna Frankról). Tartósabb megoldást remél a „sugárzó szerelem”-től (Emléktelenül), mely valódi rendteremtőerő, nemcsak a magánéletben (ítélet, A dombon napraforgótányér), hanem a társadalomban is (Fák között, üvegutakon). Áz illúzióktól azonban itt is meg kell szabadulnia: a naiv ifjúság elmúltával már a szerelem is „a súrolt padlóra, konyhaszékre kuporodott’YSz/gorodó-szemű/; a Késsel — kenyérrel ciklus „szerelmes” versei pedig már jórészt a szerelem gyengüléséről, pusztulásáról tanúskodnak (Illúziók nélkül, Hajnal, Ennyi, Félelem). Ebben a kötetben már jelentkezik az igazi megőrző erő, az értelem, a verssé formált gondolat (Álom a történelemben, Vigyázó). Rájön, hogy vissza kell térnie a „színtelen szavakhoz” (Csend), a „szabatos szavakhoz "(Repülőzúgásra); még ha magára marad is, a nagy szavaktól megszabadulva valódi kapcsolatokat teremthet majd (Etellel, csenddel). Érlelődik, drámaibbá válik költészete, de sokszor még nem eléggé személyes, átélt a fájdalom, a disszonancia érzése, s megelégszik a könnyű feloldással (Villanó, Krumplivirág, Kirakat). A Tőmondatok ban (1968) elmélyül az elveszettség érzése. Az intim társkapcsolatban, a szerelemben csak néha talál harmóniát (Levél helyett), inkább csak mindent megtenne érte (Flórom hangra, A mondat folytatása). Leginkább azonban önmagát, saját személyisége integritását kell védenie ebben az immár pusztító, „gyarmatosító” szerelemben (Mibe döglök belel, Farkastűzöl szemem mögé, Telefon, Minden elmondhatatlan). Már az előző kötetben megjelentek a sejtjeinkben magunkkal hozott „millió éves félelmek” (Gyermekek a rendelőben); a félelem, a szorongás, az iszonyat a Tőmondatokban kezd állandósulni (Az ötödik fal, Dadogni kezd a képzeletem, Kórházban). A fájdalmat 72
