Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - MŰHELY - Sándor György: „Növekszem felnőtt halálra” (Hervay Gizella lírája)

állandóan jelenlévőnek érzi a mindennapokban, de a fájdalom és a félelem mellett a háború érzete is mindig ott bújkál a béke felszíne mögött ("Béke, Menekültek, Felgyújtott földeken, A gondolat útja).

A kötet versei arra tesznek kísérletet, hogy ne a megszépítő szavakban, hanem a valóságban kapaszkodjék meg velük Hervay. Ezért teszi tudatos költői programjává a szavak megtisztítását a sallangoktól és a szigorú, racionális szemléletet. Az értelem elsődleges szerepet kap költészetében: az érzelmek, érzések gazdag áradását az ész tárgyilagossága fegyelmezi, mert a rideg, ellenséges világban csak így tudja megőrizni magát a költő (Kései végvári ének, Szorítóban, S. 0. S.J. Olyan szót keres, „amit az ész hasít ki keményen, / s a dolgok lényegüket mutatják fehéren” (Harangszóra). Mágikus erőt tulajdonít a szónak, úgy érzi, kidalolhatja a sebet és az üszköt, a pusztítás nyomát (Ének).

Az Űrlap (1973) versei az elmélyült disszonancia állapotát rögzítik. A fájdalom — bár néha „az elveszett arányok felfedezéséhez” (Révület), élete „szabályos rendbe szerveződéséhez” (Fehér) segíti — már emberfelettivé nő: már az értelem megőrzése is kétségessé válik (Song). A halál nem hozhat megváltást, hiszen ugyanúgy a visszájára fordult, mint a szerelem (Rekviem, Fordított, Visszáján).

A történelemben állandó körforgást lát: a harmónia és a diszharmónia, a szervezettség és a szervezetlenség állandó, reménytelen váltakozását (A süllyedő Atlantisz partján. Spirál). Küzd a felbomlás ellen.de a pusztulás képzete visszavonhatatlanul eluralkodik létértelmező verseiben, s a tárgyi elemekből egy végletesen idegen világ képe rajzolódik ki.

Személyiségét, egyéniségét a versírásban, az énekben próbálja megőrizni, de már a Tőmondatokban feltűnik, s később egyre többször megjelenik ennek a lehetetlenné válása is: arcra bukik és a szája megtelik sárral (Arccal a sárban, Visszhang, Szemmelverő, ítélet). Az egyetlen lehetséges erkölcsös magatartásnak a konok szembeszegülést, önmaga meg nem adását, az élmények pontos megfogalmazását, „kibeszélését” s a felnőtt halál vállalását tartja (Fordított, Mint a világ).

Korai verseiben a hosszú, a köznapi tárgyakat, környezetet részletező, értelmező leírást és a narrációt helyezi előtérbe; életképeket, történéseket, érzelmi állapotokat mutat be, vagy ezek mozaikjaiból építi fel lépésről lépésre a verset. Gyakran él a sorok vagy a nagyobb szerkezeti egységek közti analógiák párhuzamba állításával vagy az ellenpontozással, így halad előre a vers. Néha bonyolult, összetett kompozíciókkal próbálkozik, extenzívebb formában próbálja felmérni világát.

A Tőmondatokban a felismert ráció-igény formailag is átalakítja a Hervay-verset. A hosszú (olykor túlírt, hosszadalmas), részletező, narratív-leíró versektől, a prózakölteményektől az egy-egy alapélményt pontosan, tömören, röviden kibontó, az intenzitást növelő eszközök közül elsősorban a képeket előtérbe helyező versekig jut el. Érzelemmel, olykor fölösleges pátosszal telített hangja átalakul, az elégikus tárgyilagosságé lesz a vezető szólam, melyet olykor a rezignáció, az irónia, a maró intellektuali- tás vált fel (Hajnal késsel, Terepen, 1x1, Leltár, Űrlap). A terjedelmi redukció, a fölöslegessé vált részletezés, felsorolás elhagyása tömörebbé teszi a verset. A kezdettől vállalt avantgarde-örökség, a korai versektől jelenlévő expresszív szerkezetek most a szabad, távoli asszociációkkal, a szürrealizmus eszközeivel gazdagodnak. A viszonylag dísztelen, tárgyilagos sorok közt a megvilágító, pontos metaforák emelik az általánosítás magasabb fokára a verset.

A részletező, eleven táj- és (a gyakran szociografikus) környezetleírások átadják helyüket az intenzívebb képekből kirajzolódó, egyre időtlenebb, elvontabb tájnak, környezetnek. A köznapi mikrokörnyezet leginkább néhány jellegzetes elemből áll: agyag, sár, föld, iszap, kutak, rácsok stb., s az itteni világ gyakran érintkezik a végtelen73