Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - MŰHELY - Bálint B. András: „A szeretet ellen védtelen vagyok.” (A reményvesztés útja Hajnóczy Péter prózájában)

Önzéseink, gyávaságaink, napi megalkuvásaink Hajnóczy számára elviselhetetlenek voltak. Keveseket szeretett s kevesen szerették. Muszáj volt innia. De az ivás mellett keményen dolgozott, nem hagyta el magát, nem bízta sorsát a mámor kénye-kedvére. Az alkoholizmus nálunk ma népbetegség, amelynek komoly társadalmi okai vannak; ő megpróbált az okokra — emberi viszonyrendszerünk strukturális és működési zavaraira — fényt deríteni. S közben rá kellett jönnie, hogy csapdába került. Muszáj volt innia, s muszáj írnia is. A kettő nem ment egymás nélkül.

A Mészöly-említette szakadékból hiteles tudósításokat küldött. S a mélyben hallotta a pokol dübörgéseit is.

* * *

A reménytől, az emberbe vetett, esztétikailag és pszichikailag egyaránt megalapozott hittől jutott el a végső kilátástalanságig. De milyen szívszorító ez a remény is! Márai, az első novellák hőse „hiteles környezetbe” kerül — ezek az író szavai —, amikor önként jelentkezik elvonókúrára. Tulajdonképpen Máraival lép be Hajnóczy saját, szuverén írói világába, először általa veszi szemügyre környezetét. S feltűnnek az ideggyógyintézet társadalmának jellemző figurái: az ápoló, a lejmoló, a kávéért felajánlkozó nő, a „korrekt” fogorvos és a többiek. Feltűnnek a jellemző szituációk — nyilván nemcsak az intézetre jellemző viszonyok —: amikor a dugóképű felmossa a fürdőben a magatehetetlen öreg piszkát, s a mocsok mégis a kövezeten marad; amikor az elmebeteg asszony a park zugába rejtett találkahelyre viszi Márait, s ő — hiszen fizetett egy kávét — elfogadja az invitálást; amikor fogtömés helyett az intézeti szakorvos csak húzni hajlandó, és így tovább.

Köznapi gyarlóságok. Az első olyan kép, amelyben felvillan a későbbi, a valóságot pőrére vetkőztető Hajnóczy arca, a Freedom című történetben található. A hős, Márai — immár elhagyva az intézetet — a városban cselleng, kávét iszik, vívódik az alkoholéhséggel, mint az elvonás után minden beteg. Aztán rádöbben, hogy nem az ital, hanem a régi életmódja után vágyakozik. S ettől megnyugszik, felszabadul, kisétál a parkba. A pádtól, ahol üldögél, néhány lépésnyire két mocskos szőrű korcs kutya párzik nyüszítve, nyilván boldogan. Márai — hiszen nem tartozik rá a kutyák szerelmi élete — már- már elindulna, amikor észreveszi a parkőrt, amint szöges botjával egyenletes ütemben, indulat nélkül veri a két állatot, hogy szétszakadjanak végre. Ami a kutyáknál, tudjuk, nem olyan egyszerű. Üvöltenek a kéjtől és a kíntól. Úgy ítélem, ez az a pillanat, amikor Hajnóczy ráébred, hogy a világ lehetetlenné alázza az örömet, szenvedéssel sújtja a legtermészetesebb gyönyört. A világ? Az ember. Például a parkőr, akinek rendet kell teremtenie a téren, korcs kutyák és korcs lelkű sétálók között. ..

Ebben az epizódban érhetjük tetten Hajnóczy első fájó arcrándulását a szakadék mélyén. De a reménye még él! Vizsgálódásainak további eredményéről A fűtő című kisregényében számol be. Kolhász Mihály 31 éves kazánfűtő, aki hét esztendeje dolgozik az .. .-i gyárban, felháborodik egy látszólag jelentéktelen döntésen, azon, hogy egyik napról a másikra megvonják védőitalát, a műszakonkénti fél liter tejet. Az indok: a közegészségügyi intézet főorvosa megállapította, hogy a kazánház nem tartozik az egészségre különösen ártalmas munkahelyek közé. S a fűtő megindítja a pert — ki ellen is? Fölkeresi közvetlen felettesét, a főgépészt, aztán a főmérnököt, a szakszervezeti bizalmit, az ügyvédet, de mindnyájan leintik, sőt, főnökei — kárpótlásul —fizetésemelést ígérnek neki. Csakhogy Kolhász Mihály nem a pénzért küzd, nem a félliter tejért, hanem az elvért: mert ha valaki, akkor ő igazán tudja, mennyire egészségtelen a kazánház, s a védőital megvonása előtt éppen őt, a legilletékesebbet nem kérdezték meg. A fizetésemelést nem fogadja el, családjával összevész és — ez az első kétségbeesett lépése — kiáltványt intéz az ENSZ-hez meg a nagyhatalmak képviselőihez, mint írja, „a személyé66