Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - MŰHELY - Bálint B. András: „A szeretet ellen védtelen vagyok.” (A reményvesztés útja Hajnóczy Péter prózájában)
BÁLINT B. ANDRÁS „A SZERETET ELLEN VÉDTELEN VAGYOK" A reményvesztés útja Hajnóczy Péter prózájában Az író halála természetesen nem zárja le a művet, amelyet alkotott, azaz nem teszi végérvényessé. Goethe szerint minden vers alkalmi vers; ez nem zárja ki örök időszerűségét, de jelenti percnyi aktualitását. S a goethei mondás — tegyük hozzá — érvényes a lírai műre éppen úgy, mint az eposzra, a drámára, a novellára vagy a regényre. Ma nyilván másképp értelmezzük — értelmezhetjük — az Isteni Színjátékot, a Hamletet vagy a Bűn és bűnhődést, mint a szerző és a korabeli olvasó. S ez így van rendjén. A társadalmi-történelmi viszonyok változása, az etikai és esztétikai normák átrendeződése módosítja az egyes művekről vallott felfogásunkat is. Az életmű szubjektív értékelését befolyásolja az is, vajon az évek során külön-külön olvassuk-e egyes darabjait, vagy pedig egyszerre mindet, időrendi sorrendben. A pályaív, a mondandó s a kifejezésmód mindenesetre így, folyamatos olvasásban alkot teljes egészet, már havaiéban az; s így tűnik szembe torzó volta, ha tényleg részleges, befejezetlen maradt. Eleinte magam is elfogadtam azt a tévhitet, amely Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című kötetének recenzióiban, illetve — ezekkel szinte egyidőben — a róla szóló nekrológokban jutott kifejezésre. Mire gondolok? A sajnálkozásokra, hogy Hajnóczy végül mégis csupán ígéret maradt, betegsége miatt nem válthatta be a tehetségéhez fűzött jogos reményt, amit különösen A halál kilovagolt Perzsiából című kisregénye táplált. Egyedül Mészöly Miklós merte kimondani: „Rosszul tennénk — mi, a közös .játszma’ időleges túlélői, kritikusok, mások —, ha valamilyen szabványosított .torzónak’ akarnánk illedelmesíteni alakját.” S előtte —a pályatárs és a barát jogán — leszögezte: „A tudat metszethűvös szakadékaiba ez időben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, a leg- kilátástalanabbul és leggyümölcsözőbben. Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol és ahonnét kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő .egyszerűen’ e mélységek áthatolhatatlan felületébe ásta be magát, ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel, miközben kivilágítva hagyta magukra a leleplezett tényeket, képeket, a repedésekben megnyilatkozó abszurdot, a megmutatkozni tudó igazságok kietlenül alacsony égboltját: kivilágítva és bekeretezve.” Összegyűjtött munkáit végigolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy amit Hajnóczy alkotott: kerek egész. Folytatni — lehetetlen. Kiutat keresni belőle — hová? Ez volt, ez is volt az a bizonyos 1970-es évtized. Hittel keserves. Gyűlölettel és szenvedéssel teli. De az alkohol dermesztő józanságában is — tisztán látható. * * * Az ital ugyanis — bármily paradoxonnak tűnjék — hozzásegítette Hajnóczyt ahhoz, hogy a világot olyannak lássa, amilyen. Az iváskezdet és a másnap (a harmad- vagy a negyednap) reszketésében az érzékszervek élesebbek, a szemlélet kritikusabb, az önvizsgálat kegyetlenebb, az összefüggések intuitív felismerése pontosabb, mint az ember „normális” periódusaiban. S az író ilyenkor ír. Természetes, hogy nem hallgatja el, hanem művészi formába próbálja önteni a leittasodás és a józanodás óráiban fölfedezett élettényeket. Az alkoholista dilettáns másnap átkozódik vagy bocsánatért eseng. Az igazi író: regisztrál. Kíméletlenül. 65
