Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Siklós László: Nyugdíjasok - falun
— Egy tégla is a fejemre eshet. Magára éppúgy, mint rám. Akkor mindentől félhetek. A felmérőív rubrikáit kitöltöttük ugyan, de a válaszok valójában értelmetlenné váltak. El tudja-e látni önmagát; milyen közéleti tevékenységet végezne; látogatják-e volt munkahelyéről; milyen segítségre szorul; kitől vár anyagi támogatást? Ezek 16—20 év múlva válnak esedékessé, hacsak nem jön közbe az újabb infarktus. Az ellentmondás, hogy a statisztikában ez az ember is nyugdíjasként szerepel. . . Anyagi helyzetéről valójában nem is faggattam. Egy másik alkalommal megmutatta a bezárt utcai bejárat mögött tartott kincseit: régiségeket, éremgyűjteményét, bronztárgyakat. Megvallotta: autót bármikor vehetne, ha a nyolc osztálya meglenne. Dehát a disznók, az éjszakázás. . . Inkább jár „gyalog”. Az majdnem ingyen van. Nem magányosak és nem unatkoznak Jellemző a meglátogatott nyugdíjasokra, hogy nem élnek egyedül. Fizikai magányra nincsenek kárhoztatva, hogy aztán a visszahúzódás, vagy a meg nem értés milyen mértékű, az más kérdés, és valójában nem nyugdíjas-probléma, minden családnak aktuális lehet. Az egyedüllétnek természetesen vannak fokozatai. Napközben a munkaképes korú családtagok távol vannak, dolgoznak, többnyire este érkeznek meg fáradtan, ingerülten. De az élethez — emóciók keltéséhez — ez is hozzátartozik, ami ismét nem csupán az idősek környezetében fordul elő. Hogy mennyire nincs fizikai magány, arra még három példa. Egy 73 éves férfi már vagy tíz éve megözvegyült. Eleinte hozott asszonyt a házhoz, de a városból senki nem kívánkozott primitívebb körülmények közé költözni. így hát ő telepedett be. Néha kijön valamelyik élettársával, szellőztetnek, takarítanak, eltöltenek egy hétvégét, esetleg kint nyaralnak. Egyik néninek tavaly meghalt az ura. Bár a fiával-menyével lakik, azok másutt építkeznek (nem ők öröklik a rozzant kis házat) nagyon elfoglaltak, a meny hétvégén se viseli gondját az anyósnak. A néni elköltözött egy utcával arrébb lakó lányához, ahol állandóan van valaki körülötte. Egy másik, 60 éves özvegyasszony egykori házukban lakik, amit két önálló részre osztottak. A másik felében lakik egy házas fia. Idősebbik fia a negyedik házban, a lánya meg azok mögött. Önállóan él, mégsincs egyedül. Öt unokája közül valamelyik mindig ott „lábatlankodik”, mert szereti őket, türelmesen foglalkozik velük, mesél a régi időkről. Ha nehezebb munka van, rendezkedni kell, például meszeléshez, nagytakarításhoz elrámolni a bútorokat, egy férfi akad a sok közül. Behordják a tüzelőjét, a tetőt megjavítják. Valamelyik unoka hív orvost, kiváltják a gyógyszerét, bevásárolnak. Pénzt nem fogad el tőlük, inkább alkalmi munkát vállal, amikor nem beteg (takarítani jár). S az utóbbi években felvette a kapcsolatot évtizedek óta nem látott rokonaival, elutazik hozzájuk, apró ajándékokat vásárol, új ruhát, cipőt, kabátot vesz magának. Még hanglemezt is! Mert most már van ideje hallgatni a rég megvásárolt lemezjátszót. Lehet, hogy ez szerencsés falu. De nem hiszem, hogy véletlen. Jönnek a híradások a nagyvárosban lakó idősek magányáról, kiszolgáltatottságáról, életszínvonaláról, bizonytalan életviteléről. Magam is ezt tapasztalom. S jönnek a riasztó hírek (nem eléggé) a tanyákon élő elhagyatott emberekről. Hozzájuk sorolhatjuk a funkció nélkül maradt, sorvadó kistelepüléseket, aprófalvakat is. Megkockáztatom a föltevést: ahol a klasszikus, régi magyar falu legalább néhány jellemző vonását (karakterét) megtartotta, ott az idősek, betegek, rokkantak helyzete jobb, mint tanyán vagy nagyvárosban. Egyik lényeges momentuma a helyben élő család, rokonság. A másik maga a ház, ha 58
