Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Siklós László: Nyugdíjasok - falun

se hallanánk, ha elöl bejönne valaki. Márpedig nem szeretném, mivel ott vannak a kincseim.

— Mikor épült a ház? — kérdem, hogy messzebbről indulva ismerjem meg a jelent.

— Hetvenben, de a toldást két éve kapta, már a betegségem után.

— Maga építette vagy készen vette?

Megsértődik.

— Nem néz ki belőlem egy házat? Úgy tudja meg, hogy itt nyolcvan százalékban mindent magam csináltam. Az alapásástól kezdve a kéményig. Csak a főfalak felhúzásához, a tetőhöz hívtam iparost. De a segédmunkákat ott is mink láttuk el az asszonnyal meg a sógorral, aki szintén a faluban lakik. Néha eljött az öcskös is. De pénzt a mestereknek se fizettem.

— Ingyen dolgoztak?

— Visszaadtam nekik élőmunkában. A kőműves, az ács, a vízszerelő, a villanyszerelő megmondta, hány napi munkát kér azért, amit itt csinál, aztán megegyeztünk, mikor megyek velük, hozzájuk. Ők is jól jártak, én is.

— Tehát építkezett, dolgozott nekik és gondolom, még munkahelye is volt.

— Mellette még napszámba is jártam, hogy legyen pénzem a további anyagvásárlásra. Akkor még kevés kölcsönt adott az OTP, meg nem is akartam eladósodni.

— Hogy bírta?

— Akkor még fiatal voltam. Harminc alatt kezdtem el, ne felejtse. Direkt éjszakázást vállaltam a munkahelyemen, állandóra. Reggel hétkor már a mestereknél vagy napszámba voltam. Az tartott kettőig, akkor hazamentem, csináltam a sajátomat estig. Hét végén, amikor jött a segítség, a mester, sajnos ott kellett lennem velük.

— Mikor pihent?

— Éjjel két-három órát szunyáltam, ha előre rávertem.

— Mik voltak az alkalmi munkák?

— Ami jött. Építkezésnél segédmunka, vagy önállóan vállalt betonozás, lucernavágás, fakitermelés, gyökerek kiszedése. A közelben víkendtelep épült, részben erdőirtáson, onnan kivágták a fát, de a hatvan-nyolcvanéves tüsköt a gyökérrel a tulajnak kellett kiszedni. Azt adta ki a magamfajtának. Kerítést is csináltam, derítőt, kutat ástam, padlást sároztam. Olyan nem volt, amit meg nem csináltam.

— Amíg a ház felépült. Aztán?

— Dehogyis. Amíg beteg nem lettem.

— Az infarktusig.

— Hetvennyolc nyaráig, pontosan. Azt ne kérdezze, miért. Ezt a házat, ha már felhúztam, beköltöztünk, be kellett pucolni, fürdőszobát berendezni, aztán öltözködni, mert nem lehet, hogy az asszony évtizedekig abban az egy szál ruhában járjon, meg a lánykori télikabátjában. Nekem se volt más az esküvői ruhámon meg egy munkásruhán kívül. Aztán családot akartunk, sokáig nem lett gyerek, végre 78-ban megszületett. Rá félévre kapott el az infarktus. Azt hittem, végem lesz.

— Lazított vagy éppen rávert?

— Hogy meglett a kicsi, úgy éreztem, még jobban kell hajtani.

— És hogy gyógyult fel?

— Folyton az járt a fejemben, mi lesz velük nélkülem. Jó, hogy az asszony fiatal, egészséges, de mégis. Mihelyst mozdulni tudtam, én már kimentem az ólakhoz. Amíg a kórházban feküdtem, az asszony eladta a malacokat, mert nem bírt annyit nevelni a kisgyerek mellett, a tyúkok, kacsák, nyulak mellett, a nagy kert mellett, ami egészen az övé; megtermeli benne a zöldséget, krumplit, elteszi a savanyúságot, kétszáz üveg kompótot, lekvárt, na meg disznót vágunk. Úgyhogy egy év kimaradt a szerződéses

56