Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Varga Csaba: Szibéria keresése (útinapló)

közösségi létformát exportálni, amint importálni sem. Ami nincs, az nincs. Ha esetleg lenne is máshol, nem telepíthető át. Nem kell szomorkodni: ázván, ami a lehetségesnél is mindig kevesebb. Nézzük meg — mondjuk — egy-egy lakótelepi ház lépcsőjét Ulán-Bátorban, Bratszkban, Omszkban, Kijevben, Prágában s mondjuk Bernben. A fejlődési sor legalsó foka Mongóliában van: ez a lépcső ferdén áll, már-már félrebillen, s anyaga sem a legjobb. A bratszki lépcső a helyén van, funkciójának megfelel, csak nem szép és a kivitel is gyenge. A fejlődési sor másik vége Bern, ahol a lépcső célszerű, kitűnő anyagból készült, kivitele s esztétikája igényes. Mindez persze csak jelképesen értelmezhető. Ugyanakkor az sem elfelejtendő, hogy a fejlődési ív kialakulása önmagában is fantasztikus eredmény. Hiszen Ulán-Bátorban hamar eljutottak oda, hogy lakótelepi házakat építettek, amelyek színvonala elérte —a húsz évvel azelőtti — prágait. Ma már a lépcsők közötti minőségi különbség gyorsan csökken, de azért a kiegyenlítődés még odébb van. Annak joggal örülhetünk, hogy a nemezsátor helyén központi fűtéses lakóház áll, amelyben a nagy hidegben sem kell fázni, mégse legyen azonban illúziónk: ez még nem ugyanaz a minőség, amelyet — innen nézve — az Uralon túli, öreg Európa szakismeretben, munkakultúrában, kifinomultságban felhalmozott. Ezért hiába is szeretném, hogy a Nagy Ugrás történelmileg valóságos lehetőség legyen.

Ennek az utazásnak a tapasztalata alapján nekem Szibéria nem a nagy hideg, nem a nagy átalakulás, hanem elsősorban a nagy víz. Jártam már tengerparton, láttam már tengert viharban, amint figyeltem a „Balaton megbolondulását” is: az óriási szélben a víztükör felső rétege felemelkedett és több méter magas, száguldó vízfüggönnyé vált. De ennél is nagyobb élmény várt a Bajkál tó partján. Előbb egy egyszerű összehasonlítás: a Bajkál területe közel hatvanszor nagyobb, mint a Balatoné, azaz legalább egyharmadnyi Magyarország. Négy nap adatott arra, hogy ezzel a hatalmas tóval elkezdjünk ismerkedni. Amikor a Bajkált először megpillantottam, szinte semmit nem láttam a tóból. Az Angara folyó torkolatánál értük el a „fenséges tengert” — szakadó, kavargó április végi havazásban. A szürke ég és a szürke (kicsit kékesebb) tó összefolyt: csak az Angara-torkolat túlsó partja, egy kisebb hegy meredek fala sejlett, de a folyó közepén a Sámán-kő azonban valamivel jobban látszott. De ennek is csak a felső része, mert az irkutszki vízierőmű gátja megemelte a vízszintet és így az egykor magas, hegyesen kiálló sziklát nyakig ellepi a víz. A havas úton autónk továbbkorcsolyázott, s már a Bajkál partján állhatunk, körülbelül ott, ahol a híres drámaíró, Vampilov beleveszett a hideg tóba. Az ég és a tenger még nem vált szét: csak lábunk előtt csillogott az átlátszó víz. Hó, hó, mintha sűrű köd lenne, szélvihar, de nem túlságosan erős, hajladozó fák, akár a Balaton partján is lehetnénk. Délutáni sötétség, mégis élvezem a látványt, mert valami megérezhető abból a vad Szibériából, amit eddig hiába kerestünk. Szerencsénkre a négy nap alatt volt — némi túlzással — tél, tavasz, s előnyár, amint a hóvihar mellett tavaszi eső és meleg napsütés. Alig hógolyóztunk, máris elolvadt a friss hó: kék lett az ég és kék volt a tó, miközben a hegyoldal árnyékos részét még hó borította. Aztán vízre ülő köd, s aztán megint fényes szikrázás: az udvaron fogy egy hóember, miközben lepke kering felette. Aztán szél, és széllökések, a víz haragos zöld és nem merészkedünk ki szállodánkból. Közben körülöttünk és a világban ünnep: május elseje és egy hétvége. Irkutszkból egyetemisták csoportjai zarándokolnak ki ide — éjszakánként a szálloda bárjában európai stílusú diszkó. Szerencsére velünk senki nem törődik, teljes a függetlenségünk, semmi dolgunk nincs, már el-elszabadulunk az otthoni problémáktól is. Úgy vagyunk kívül mindenen, hogy belül — ebben az idilli helyzetben — megnyugszunk. Ha nem is hosszú időre. Szaunázás ez: valamennyire belül is.

Távol minden dologtól, bajtól, kitartóan figyelek két olyan szibériai fenyőfát, amelyek a tófelszín fölé magasodnak, mert annak a domboldalnak a közepén nőttek

44