Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - MŰHELY - Széll Jenő: Népzene és szórakoztatás

hogy Kodály szavainak pajzsa mögé bújva indít keresztes hadjáratot a népzene művészi feldolgozása ellen. így válik a vita árnyékbokszolássá, és ezen kellene túljutnunk. Vitaanyag enélkül is marad köztünk bőven (meg ízlésbeli eltérés is, amiről eleve reménytelen vitatkozni) de azt hiszem, érdemi kérdésekről vitázva inkább közelíthetünk egymás nézeteihez, mint a levegőt ütve.

Nem vitathatom el azok jóhiszeműségét, akik az új keletű folklorizmustól a magyar kórusmozgalmat, és ezen túl az egész kodályi népzenei koncepció szakmai szolidságát féltik. Nemzedékek áldozatos építő munkája után az ifjúsági kórusmozgalomban látják a népdal terjesztésének és az egyetemes zeneművészet megszerettetésének leghatékonyabb eszközét — erre előállnak se nem zeneszerző, se nem folklorista fiatalemberek, és veszélyeztetik az eddigi eredményeket. Erősíthette a félelmeket, hogy a népzenei új hullám felívelése egybeesett a kórusmozgalom átmeneti hanyatlásával, mintha egyik a másiknak előidézője volna. Úgy tekintenek a népzenét „utánzó” zenekarokra és énekesekre, mint egykor, a háború után a tengernyi pengető zenekarra: majd csak megszabadít tőlük is a magyarok istene. Sok szempontból érthető álláspont. De nem elfogadható. Nem vették észre, hogy minden állítólagos és esetleg tényleges dilettantizmusával, egyes túlbuzgó hívek és pártfogók felelőtlen megnyilatkozásaival egyetemben ilyen széles körű, spontán és szakmailag ennyire megalapozott népzenei mozgalom nem volt még Magyarországon. Bartók és Kodály halála óta a folklorizmus legjelentősebb eseménye, s éppúgy szerves része lett zenekultúránknak, mint a kóruséneklés. Hány hanyatlást ért már meg az a kórusmozgalom, de mindegyiket új fellendülés követte. Ez a létformája minden élő organizmusnak: a táncházmuzsikának és kapcsolt részeinek is lesznek visszaesései, úttévesztései, újabb fellendülései, de zeneéletünkből többé el nem tüntethető. Kórus- és táncházmuzsika sem egymásnak, sem a másik „újszülött”-nek a falusi citerazenekaroknak nem konkurrensei, hanem zenekultúránknak egy tőről fakadt, egymásra utalt ágai. Azt hiszem, van rá remény, hogy ebben a népzene minden híve egyetértsen.

Vargyas Lajos vitacikkében megtörtént esetek kapcsán megállapítja, hogy Bartók és Kodály zongorakíséretes népdalfeldolgozásai nem tartoznak a rádió népzenei osztályának hatáskörébe, mert azok már komoly zenének minősülnek. Amiből logikusan következik, hogy a rádió népzenei műsorában elhangzó feldolgozások (és tegyük hozzá: a feldolgozatlan, eredeti népdalok is) a szórakoztató zene kategóriájába esnének. Márpedig a népdal, írja Vargyas, nem szórakoztató zene, hanem elementáris erejű művészet.

Vargyas e gondolatára tudtommal — közvetve — Voigt Vilmos reagált, egy mondat erejéig: „Ez (ti. a népdalverseny) bármilyen fontos művelődési koncepció szolgálatában áll is, szórakoztató műsor a maga ennek megfelelő kellékeivel ...” (Voigt V.: Folklór? Szórakoztatás? Folklorizmus? Kritika 81. 7.) A TV munkatársai egyik közelmúlt műsorukban az egész terjedelmes Röpülj páva-vitából ezt az egy mondatot idézték. Nyilván ezt tartják belőle a legfontosabbnak.

Ami a szórakoztató művészetet illeti, abban minden mai esztétikai irányzat egyetért, hogy nem tartozik az autonóm művészetek kategóriájába, mert nem az esztétikai érték a legfontosabb alkotó eleme. Lényegében azonos a könnyű műfajjal, társadalmi funkciója a szórakoztatás, a kellemes, pihentető időtöltés; a művészethez közel álló, de azon kívüli kategória. A kellemes (ami Lukács György szerint a giccs szülőanyja) a lélek felszínét futólag érinti; a szép (a művészet) mélyre hatol és tartós élményt okoz. Az európai kultúra a népművészetet a felvilágosodás óta az autonóm művészettel egyenrangú, legmagasabb igényű esztétikai jelenségként értékeli; nálunk Csokonaitól Nagy Lászlóig szinte minden irodalmi irányzat a népköltészetben a nemzeti poézis eszményképét tiszteli. Voigt Vilmos iménti megállapítását tehát semmiképp sem értelmez57