Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - MŰHELY - Széll Jenő: Népzene és szórakoztatás

még diadalt. Igazi győzelemről majd akkor beszélhetünk, ha minden művelt magyarnak azt jelenti Bartók és Kodály, amit az olasznak Verdi, az osztráknak Schubert. Ennek előfeltétele, hogy kettejük évszázadra előretekintő művelődési programja, a zeneileg művelt nemzet valósággá váljék.

Nyugtalanító, ha megpróbálják egymás ellen kijátszani őket, akár centenáriumuk ürügyén is. Kézenfekvő módja ennek igent mondani egyikük zenéjére, és nemet a másikéra. Van példa mindegyikre. A „Kodály igen, Bartók nem” álláspont hívei zenekedvelő emberek, akik eljutottak Kodályig, de Bartók nehéz és idegen nekik. És mert véleményüket általában hátsó gondolat nélkül őszintén ki is mondják, nem jelentenek veszélyt. Nem ilyen egyszerű a helyzet a „Bartók igen, Kodály nem” -táborral; mintha nem tartanák ildomosnak, hogy egyidőben két világraszóló lángész teremjen ezen a földön. Márpedig a két óriás közül az egyik művészi fényének elhomályosítása múlhatatlanul közös művelődési programjuk fedezetét is aláássa. Azt gondolják talán, hogy a tévedhetetlen ítéleté', szigorú Bartók túlbecsülte barátja zeneszerző képességét, mikor tűzön-vízen keresztül kiállt művei mellett? Vagy tudva érdemén felül magasztalta? Kodály életműve kiállta az idő próbáját, és a zeneszerzői zsenijének megkérdőjelezésére irányuló kísérletek végül is műveinek minden ellenkező jóslatra rácáfoló, ugyancsak világszerte növekvő játszottságán szenvednek majd szükségképpen hajótörést.

Bartók és Kodály tudományos munkásságát határakon innen és túl zavartalan elismerés övezi. Korántsem merném ugyanezt művelődési programjukról állítani. Mintha itt is, ott is egy rejtőzködő, de szívós Bartók—Kodály-revízióba akadnánk. Még a cente- náris ünnepségek idején is elhangzanak olyan kijelentések, olvashatók olyan vélemények, amelyek szöges ellentétben álltak Bartók és Kodály koncepciójának alapjaival. A Kodály-féle énekpedagógia világsikere sem feledtetheti, hogy az ügy idehaza évek óta stagnál. A méltán híres zenei tagozatos általános iskola mintha lassan exportcikké válnék; érjük be itthon az „exportból visszamaradt”-tal? A zenepedagógia körül halmozódó gondok ellenére, a sokat markolás kockázata és az alkalom is, a Kecskeméti Népzenei Találkozó, arra int, hogy szemlélődésünket egy témára, az örökség más tartópillérére, a népzenére korlátozzuk.

Az elmúlt évtizedben a népzenei revival példátlan fellendülésének voltunk tanúi. Gondoljunk csupán arra, hogy a TV legsikerültebb, 1970 évi Röpülj páva vetélkedőjén feltűnt fiatalok közül hatan lettek hivatásos előadóművészek (nyomukba azóta sokan mások is szegődtek), és a műkedvelőnek indult, kényszerből profivá lett táncházi zenekarok pedig valósággal gombamód szaporodtak. Mindez nemcsak a népzenére fölesküdött fiatalok tehetségét dicséri, hanem jelzi az általuk képviselt „vissza az eredetihez” iránt mutatkozó tömeges érdeklődést is. Halmos Béla és Sebő Ferenc pályafutása azért érdemel figyelmet, mert szinte kulcsa a hetvenes évek népzenei mozgalmának. Műegyetemista korukban iskolájuk szimfonikus zenekarában játszanak (a klasszikus zene igénye); katonaévükben megtanulnak gitározni, hogy bajtársaikat szórakoztassák (a zene közösségi funkciójának igénye); az első Röpülj páva meghirdetésekor népdalokat tanulnak saját gitárkísérettel. Ez a siker ellenére sem elégíti ki őket: a Martin Györgynél hallgatott eredeti népi tánczenei felvételek ellenállhatatlan szépsége (az eredeti népzenének a klasszikus zenével azonos esztétikai értéke) dönti el életútjukat: a tudományos gyűjteményekben tárolt kincset visszajuttatni a kultúra vérkeringésébe. Számos követőjükkel együtt rendszeresen fölkeresik a még hagyományos stílusban játszó falusi muzsikusokat (gyakorlatban elsajátítani a népzene kottában nem rögzíthető sajátosságait), majd összefogva a hasonló úton járó néptáncosokkal megalapítják az első táncházat (a népművészet új közösségi funkcióban). Kezdeményezésük

55