Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - MŰHELY - Széll Jenő: Népzene és szórakoztatás
SZÉLL JENŐ MŰHELY NÉPZENE ÉS SZÓRAKOZTATÁS Sorban a kilencedik Népzenei Találkozót rendezte Kecskemét városa szeptember elején. Országos hírű seregszemléje a még élő és már újra élő népdalnak, és immár hagyományos találkozója a folklór híveinek. Az állandó résztvevők közül idén fájdalmasan sokan hiányoztak: eltávozott körünkből örökre Kalocsa lelkes népdalgyűjtője, Cserey József; a hagyományban élő népdalénekesek egyik klasszikusa, Simon Ferenc Józsefné; és a fáradhatatlan szervező-folklorista Borsai Ilona. Az öreg falusi énekeseket hallgatva magunkban borongó lélekkel találgattuk, vajon meddig futja még erejükből őrizni a tüzet, mielőtt végleg kialuszik — hogy a háromnapos találkozót záró fiatal népművészek felvonulásán könnyebbült szívvel ismerkedjünk az utánpótlás erőivel. (Éppen Borsai Ilona szerette mondani: ne azon keseregjünk, hogy milyen kevés hagyományőrző öregünk maradt, hanem annak örüljünk, hogy még mindig vannak, akiktől lehet és kell tanulnunk!) Az idei találkozó a magyar géniusz e századi két legnagyobbja, Bartók Béla és Kodály Zoltán életművének hódolt, születésük százéves fordulója alkalmával. A centenáris ünnepségeknek kockázataik is vannak: hogy nem makulátlan lelkiismeretünket az ünnepi szavak fényében próbáljuk tisztára öblíteni, és hogy az ünnepeltek örökségének vállalása helyett bronz képmásaik faragott isteneit imádjuk. A Találkozó előadásaiból azonban súllyal a két óriás tettekre és kitartásra serkentő alkotó elégedetlensége csendült ki, nem pedig az egykori avantgarde konzervatív utódainak langyos elégültsége. Bevált hagyományt folytatva az előadások nem, vagy csak témáiknál fogva kapcsolódtak egymáshoz, feladatukat a gondolatébresztésben látták — nem is lett volna idő külön- külön megvitatásukra. A rendezést dicséri, hogy a kitűzött program hiánytalanul és torlódás nélkül lefutott. Pedig a téma: számot adni a teljes bartóki—kodályi örökség jelen állapotáról — román, jugoszláv folkloristák referátumától el egészen a rádió sikerült népzenei sorozatainak (Népdalkörök pódiuma és Muzsikáló tájak) ismertetéséig — szükségképp az előadások sokféleségét követelte meg. Az elhangzott mintegy húsz előadás valamilyen formában való közzététele indokolt volna, azonban mégoly sommás ismertetésükre e helyütt nem vállalkozhatunk. Helyette inkább, alkalmazkodva a kialakult kecskeméti hagyományhoz, az előadások során felmerült gondolatok egyikét-másikát igyekszem továbbgombolyítani. A centenáriumi ünnepségek egyik legörvendetesebb eredménye, hogy a zenei érdeklődésű közvélemény végre a teljes Bartók és Kodály kompozíciós életművel találkozhatott; és ami nem kevésbé jelentős: a zongoraművész Bartók is a legendák világából a hallható valóság szférájába került. Éveken át hiába kértük a rádiótól Bartók Béla és Basilides Mária közös népdallemezeinek műsorra tűzését; most gondos filológiai munkával derítették fel Bartók zongorajátékának minden egykorú hangfelvételét, és jelentették meg terjedelmes lemezsorozatban. Miközben avatott muzsikológusok Európa- szerte azon rágódtak, hogy az utókor ítéletében vajon Stravinsky vagy Schön berg lesz-e koruk legnagyobb komponistája, a művelt világ zeneértő közönsége a maga módján döntött: e korból Bartók a legtöbbet játszott szerző. Talán az elsöprő nemzetközi sikernek köszönhető, hogy mintha elnémult volna az az alpári hang, amellyel a hazai öntudatos műveletlenség eddig Bartók és Kodály zenéjét elutasította. De ne üljünk 54
