Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Benedeczki Erzsébet - Fehér Zoltán: Az utolsó keceli garabonciás
elfoglalva. Például valakinek gyűteni valója vót, vagy aratni valója, vagy ehhő hasonló, akkó nem röstelltek kimenni, pedig akkor gyalog jártak, Gyura bácsihó. — Ekkó és ekkó milyen idő lesz? — Hát fiaim, reggel esik az eső, oszt egész nap esni fog. Úgy is vót.” A viharok elűzéséről meg így mesélnek: „Olyan tudós, mit tudom én, milyen ember vót... Akkó jártam oda, akkó láttam a Gyura bácsit, hogy kiállt. Gyütt egy rettenetes zivatar. Jaj, Istenem! — mondom. Mi lesz itt? Akkó kitette a sütőlapátot, kitette a fejszét rajta körösztül, oszt akkó mit csinát? Azt láttam, mikó ilyen körösztöket vetett. Csak azt mondta, mikó osztán eement az idő, aszongya: Ugye gyerekeim, — aszongya — megmentettelek benneteket a kártu? Ugye megmentettelek a veszélytü?... Nem is vót jég.” (A Bátyán is emlegetett Gyura táltos —talán azonos Szömők Gyurával — azt mondta, hogy a fejszét azért csapja a földbe, mert ezzel elvágja a felhőket húzó sárkány istrángját.) Micsoda biztonságot fejeznek ki az efféle mondatok: „De ha fölhő gyütt, mindig mondta az öregnek: Ne féljünk, a mi szőlőnket a jég nem vágja el, mer a Gyura bácsi eehajtja errű a fölhőket...” Hogy mennyire igényt tartottak szolgálataira, azt a következő adat is bizonyítja. „Hívták föl a Tízholdakra is, meg összevissza, hogy menjen má arra is, hogy rendezze a fölhőket, az időjárást. Adtak neki. Eetartották kajávaa ...” Nemcsak jósolt, hanem jövendölt is. A mai öregek a nagyüzemi szőlőtáblákat nézve sokszor idézik Gyura bácsi szavait. Nem megmondta, hogy eljön az az idő, amikor „a hegyek a vőgyekbe mennek.” Beszélt a „kéküves tüzes esővel” bekövetkező végítéletről. Önmaga jelentőségét is gyakran hangoztatta. „Megálljatok, szarkásiak, majd ha én meghalok, leveszem a kezemet rulatok, majd megtudjátok, mi lesz. Majd akkó bizony nem lesz ám se eső, se ez, se az...!” Azok szerint, akik látták, száznyolcvan—százkilencven centiméter magas, száraz, sovány, nagybajuszú ember volt. Egyesek szerint hegyes kun, mások szerint széles karimájú kalapban, nagygombos fekete mellényben és bő gatyában járt. (Van, aki úgy tudja, bő gatyában csak akkor, ha viharra lehetett számítani, különben nadrágot hordott.) Kezéből nem maradhatott el a hosszú botja, rajta kis batyuja megkötve. Hajlékát mindenki nyomorúságosnak, primitívnek írja le. Ilyen volt a Kanális partján a földbe vájt, vagy a szarkási sövényfalu „ollószerű” kunyhója, amelynek „fala körül vót verve szeggel, azon lógtak neki a gatyái meg a ruhái.” Nyoszolyáját maga készítette akácfából s fonta be zsúppal. Dolgozni ritkán látták, amit betegségével, esetleg öreg korával is magyarázhatnánk, valószínűbb azonban, hogy nem is akart dolgozni, mivel az nem illett volna össze garabonciás mivoltával. „Inkább ment volna Amerikába, mint hogy dógozott vóna” — mondta egy ismerője. Hálót font, halászgatott, vadászgatott (valószínűleg tőrrel), szakajtót kötött, gyógyfüveket, piócát gyűjtött, „osztán gyógyított így állatokat, lovakat, teheneket. Meg ahun ellődött tehén vagy ló, mindenhova hívták, oszt segített. Jobban, mint a mai állatorvosok.” El tudta hajtani a patkányt. „Ugye oszt eehitták arra messzibb, ugye, Csornára, Örjegbe, hogy hát patkányt eehajtani. .. Mer ű különben nem mondta meg, hogy hogy hajtja el a patkányt, csak aszonta, hogy ű úgy hajtja ee, osztán hogy ha senki se lássa. Mindenki menjen ki a lakásbu, vagy menjen be a lakásba, vagy ki, vagy be, hogy úgy ne is lássák meg, hogy ű mit csinál. Oszt akkó hát vót olyan illető, aszongya, aki csak kileste, oszt akkó tán aszongyák, levetkőzött szüzanya meztelenre, osztán így hajtotta a patkánt.” Egy szemtanú pedig így beszélt róla: „Főkelt, elgyütt három 52
