Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Albert Gábor: Sorsunkkal megbékélve

— Jól teszed. Nem tudnálak megvédeni, aztán majd csak kialakul. A könyvelésen már szóltam, hogy azonnal számoljanak el veled.

Este vonatra ültem, reggel pedig csengetek a sógorom lakásának az ajtaján. Ott lakik a kelenföldi tejüzem mellett. Hát nem a feleségem nyit ajtót! Alig tudta elfordítani a zárban a kulcsot, annyira megijedt.

A régi munkahelyemre mentem vissza a szállítási vállalathoz, a Szőnyi útra. Nagyon rendesek voltak velem. Nem kérdezték, hogy mit szaladgálok örökké. Örültek, hogy ott vagyok és azonnal befogadtak. Még a régi szobámat is megkaptam a telephelyen kívül.

Nagyon bántott ez az üldöztetés, idegileg kimerített. Csak a munkában leltem az örömömet, abban el tudtam felejtkezni. Dolgoztam is mint egy marha.

Munkaidő után nem mentem sehova, behúzódtam a szobámba. Ágy volt benne meg két szék, lefeküdtem és úgy olvasgattam. Talán két hete lehettem fenn, mikor úgy estefelé megint csak olvasok a szobámban és kopognak. Az igazgató volt meg az übé- titkár. Jönnek be hozzám a szobába.

Megrendültem. Mi lesz most! Ezek nem szoktak hozzám járni. Biztosan olvasták az újságot és most elzavarnak. Ilyenek jutottak az eszembe, de hát lesz, ami lesz.

— Üljenek le — mondtam, de alig jött ki szó a számon.

Az übé-titkár kezdte.

— Elvtárs, mondja meg nekünk őszintén, mi bántja magát. Mióta legutóbb visszajött, mi direkt figyeljük. Magán soha egy mosolyt nem lehet látni. Még erőltetve sem. Mi bántja magát, mondja meg őszintén. A családját siratja, azokat fájlalja? Akkor miért nem helyezkedik el vidéken? Valamelyik vidéki szövetkezetnél? Mert dolgozni azt tud, azt látjuk.

Hát most, istenem, mit felelhetek én erre? A zsebemben volt az újság, amit rólam írtak. Odaadjam nekik? Amiben lepocskondiáztak? De mit felelhetek nekik?

Elővettem az újságot.

— Tessenek — mondtam — ez mindent megmagyaráz.

El voltam készülve, hogy innét is kirúgnak, hogy innen is elzavarnak. Hogy végem van.

Ahogy olvassák, látom ám, hogy az übé-titkár elfehéredik. Ki voltam rettenetesen cifrázva. De az egyik részben még olyan dicséretféle is volt, hogy a jó gazdálkodásával magához édesgette a népet, azért hozzá járnak tanácsért, de ezt kihasználja és uszít a téesz ellen. Egy egész oldalt írtak rólam.

Az übé-titkár elolvasta, elgondolkozott kicsit, majd a vállamra tette a kezét.

— Elvtárs, ha ebben egy szikra igazság van, akkor maga már nincs itt. Magát már régen bezárták volna.

Erre valahogy ... úgy-úgy megkönnyebbültem. Jól esett. Ha így vélekednek rólam, akkor ezek nem az ellenségeim, ezek nem akarnak nekem rosszat. Nagy hirtelenében még nem is jól válaszoltam, mert azt mondtam:

— Látják! Ez a kommunisták dolga. A kommunisták dolga! Ezt csinálják velünk falun a kommunisták!

Csak úgy kicsúszott a számon. Bántam mindjárt, ajaj, most őket is közéjük veszem, végem van!... De nem bántottak. Sőt! Alig telt bele pár nap, hívatnak az irodába. Azt mondja az igazgató.

— Lépjen be a pártba.

Hát ha volt megijedt ember, én az voltam.

— Igazgató elvtárs! Maguk olvasták az újságot, látják, mit írnak rólam. Maguk fel akarnak akasztatni engem? Ha azok megtudják, hogy míg ők engem üldöznek falun, én itt belépek a pártba, mit gondolnak, mi lesz ebből? Mit csinálnak ezek énvelem?

38