Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Albert Gábor: Sorsunkkal megbékélve
Felakasztatnak. Ezt akarják maguk? Felakasztatni? Örülök a megtiszteltetésnek, nagyon köszönöm, hogy így értékelnek, de jaj, ne bántsanak engem, hagyjanak nekem békét, nagyon kérem az igazgató elvtársat, hagyjanak békét. Addig zaklattak, mondogatták jóhiszeműen ezt a pártot, míg eljöttem. Ha nem lépek be, ott lett volna bajom, ha meg belépek, itthon. Inkább felmondtam és lejöttem újra kocsisnak Komlóra. A trösztigazgatóságon dolgoztam, Vas Zoltán kormánybiztost kellett a hegyekbe, a dú'lőutakon fuvaroznom az aknákhoz, ahol csak a lovas kocsi tudott elmenni, taxival járhatatlan volt. Jó helyet kaptam, meg is becsültek, és nagy lett a csudálkozás, mikor ötvenháromban — akkor hagyták abba az üldözésemet és rehabilitáltak — bejelentettem, hogy visszamegyek a téeszbe. — Elment magának a jó esze! Innen a téeszbe menni?! Hozza ide a családját, akármelyik percben kap lakást! De hát az emberben benne volt a maradiság, meg a butaság. És mégiscsak itt volt az életem, az öreg szüleim, a téeszben a jószág, a föld, a gazdaság. Az ember azt hitte, nem tart ez örökké. Őszintén beszélek. Az ember abban reménykedett, hogy egyszer mégiscsak oszlik, az ember visszakap mindent, és akkor újra kezdi az életet. Csak haza, haza, haza a téeszbe! Hogy az ember együtt legyen a családdal. Ez volt a sorsunk, ezt akartuk élni. Volt idő, mikor megbántam, hogy nem hallgattam a komlóiak szavára. Sok bajt elkerülhettem volna. De hát milyen az ember! * * * 53 augusztusában jöttem haza. Akkor már mindenkit visszaengedtek. A debreceniek megunták a dicsőséget, a faluban alig maradt belőlük néhány. Ezek meggyökeresedtek, rendes emberek voltak akkor is, most is. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jön ötvenhat. És ki ne akart volna még egyszer független paraszt lenni! Szerencsét próbálni! Kár volt, valóban nagy kár, de ötvenhatban senki sem tudta, hogy mi a jó. Még a járási párttitkár, Kovalik sem tudta megmondani, hogy megyünk-e, maradunk-e. Vagy nem merte. A népre bízták, hogy széjjelmennek-e, vagy maradnak a téeszben. Persze mindenki kihasználta a lehetőséget. Ez aztán betette a kaput végleg. Főleg nekem. A téesz feloszlott, megkaptam a két lovat és a gazdasági felszereléseket, összesen harmincötezer forint értékben. Két-három hét múlva, amikor kicsit kezdett rendeződni a helyzet, rebesgették ám, hogy adós fizess. De pénz nem volt. És azzal fenyegették az embert, hogy aki nem fizet, annak elviszik a jószágát. Pénzt kellett keríteni. Én egyik utcán, a feleségem a másikon ment a jó embereinkhez. Akikről tudtuk, hogy van pénzük, akik nem voltak téesztagok. Egy órán belül megvolt a húszezer forint és nem vitték el a jószágokat. Akkor meg azt kezdték mondogatni, hogy lám, a kulák fizetett. Annak most is van pénze! Pedig azt a pénzt meg kellett adni, meg kellett koplalni! És annak sem vitték el a jószágát, aki nem tudott fizetni. Csak ezzel akartak ránkijeszteni. Most már én is óvatosabb voltam, és csak a fele földet vettem ki. Az öcsém azt mondta, hogy ő a részét benn hagyja, jó állása van. A helyemre ment Komlóra kocsisnak, aztán onnan az uránbányába. Akkoriban megkerestek öt-hatezer forintot is havonta. Nagyon nagy pénz volt. Csakhogy szegény öcsém nem bírta, és negyvennégy éves korában hirtelen meghalt. Reggelizés közben. Ő is a Rákosi-idők áldozata, mert ha azok nincsenek, soha nem ment volna a bányába. Ha nem zárnak ki bennünket, még most is élne. Két évig gazdálkodtam a tizenöt hold földön. Megvoltunk, pedig az adóval alaposan nyomtak. Az alatt a két év alatt hetvenötezer forintot kifizettem az államnak. Az 39
