Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Albert Gábor: Sorsunkkal megbékélve
Először két hónapig voltam oda. Meg is szoktam volna, csak hiányzottá család. Pedig az elhelyezésre sem panaszkodhattam. A teleppel szemben, a munkásszálláson kívül kaptam egy szobát, magam voltam az első perctől fogva. Telt az idő, és úgy gondoltam, hazajövök. A feleségem az Állami Gazdaságban dolgozik, én is oda megyek. Ha kocsisnak, hát kocsisnak. Bárminek, de legalább közel leszek a családhoz. El is helyezkedtem, hisz az igazgatóval beszélő, tegező viszonyban voltam. De alig vagyok itt a közeli Mária-pusztán két hétig kocsis, hát nem újra megjelenik rólam egy újságcikk. Hogy itthon van a veszedelmes kulák, a téesztagokat ő látja el tanáccsal, agitál a közös ellen, uszít, meg ilyesfélék. Elég az hozzá, hogy nagyon megijesztett. A végén még bezárnak — ez jutott mindjárt eszembe — innen menekülni kell. Visszamentem Pestre és négy hónapig, talán még annyi sem volt, csak szombaton- kint jártam haza. Közben valami adóhátralékot is kitaláltak, foglaltak nálunk, és hogy ki tudjam fizetni, még a vágásra tartott disznót is el kellett adnom. Majdhogynem éhezett a család, a piacról éltünk. Akkor megint csendesedett és még itt a községházán szóltak. — Gyere haza! Hátha megtűrnek itthon. A jegyzőség biztatására haza is jöttem, de akkor már Komlón helyezkedtem el. Addig hitegettem magam, hogy jobb lesz, míg ismét kocsisnak jelentkeztem az egyik pusztán. Ötvenkettő pünkösdjén Károly-majorban megvendégelték a munkásokat. Én is ott kocsiskodtam és hívtak a haverok. Még gajdorásztunk is — néha az ember kínjában is énekel — a kezemben az üveg, mikor jön az idevaló villanyszerelő és rám néz. — Te, — azt mondja — az újságot láttad már? Az üveg a kezemből rögtön kiesett. Tudtam, mire mondja, és nekem egy korty bor nem ment le több a torkomon. Felálltam. — Fiúk, bocsássatok meg. — Te, — mondja a villanyszerelő — az öreg Bogujov bácsinál van az újság. Jó öreg ember volt, öreg szerb. Keresem a biciklit, jövök haza. Az öreg a kocsma körül lakott, megyek be hozzá. Ahogy meglát, hullnak a könnyei. — Fiam, — ezt mondja — mit írnak már megint rólad! — Tessék már ideadni azt az újságot. Ott nem tudtam elolvasni, vittem haza. Egyedül voltam, a feleségem éppen felutazott Pestre a húgához. „Innen megint menekülni kell! Ezek addig piszkálnak, addig üldöznek, míg elkeseredésemben, ha valamelyik az utamba kerül, eltaposom. Ki kell térni, megint csak el kell tűnni innen.” A csúcstitkárnő üldözött bennünket, pedig az is Vajáról került ide. Rettenetes nő volt, míg aztán le nem bukott, és a vágóhídon takarított, majd vécepucoló lett belőle Pécsen. Azóta már, úgy hallottam, meg is halt. Másnap reggel mondom szegény édesanyámnak, hogy készítsen valami ennivalót, mert megint Pestre megyek. Előtte kinéztem a gazdaságba, hogy elkérjem a munkakönyvemet. Találkozom az igazgatóval meg a főagronómussai. Ők is tudták már az újságot, de azért megkérdezték: — Mit írnak rólad megint? — Olvashattátok. — Mi a számításod? — Az, hogy eltűnök. Ha maradok, valamelyikkel még bajom lesz. Agyontiprom. Inkább eltűnök. 37
