Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Albert Gábor: Sorsunkkal megbékélve
nemcsak úgy szárazon, az adó is rettenetes volt. Csak pénzadót tizenkétezer forintot fizettem és egy vagon búzát. Nehéz volt kigyűrni, de az ember nap mint nap látta a téeszcsét, és azt mondta magában, ha beledöglöm, akkor is kifizetem, csak oda ne! Amíg bírom, fizetem, csak oda ne kerüljek! Egy szerb gazda volt az elnökük negyvenkilencben. Jó barátom volt azelőtt, azután is az maradt. Ő jött el hozzám egy este. — Te, jót akarok neked. Lépjetek be a téeszcsébe. Tudják, hogy te kinn voltál Oroszországban, rád figyelnek. Lépjél be, mert baj lesz. Az adóval is addig szorítanak benneteket, hogy beledöglesz, nem fogod kibírni. De még ha bírnád is, ott a fekete autó. Akkoriban kezdett járni a fekete autó. Éjszaka, akit elkaptak, az oda volt pár napig nevelésen. Úgyhogy ha haza került, az nem szóit egy árva szót sem senkinek tovább, csak elbújt és hallgatott. — Tudod — ezt mondta — nem vagyok ellenséged, jót akarok neked. Ez a helyzet jön, ezt csinálják. Addig-addig beszélt, a járástól is jöttek agitálni, hogy az ember, ha keservesen is, de beadta a derekát. Hogyne lettünk volna elkeseredve, hisz látva láttuk, mi ment ott az előző évben. Hogy az egyik dolgozik, a másik meg nem, de azért követelőzik, hogy neki is élni kell. Rosszul gazdálkodtak, az embernek elment a kedve. De nem volt mit tenni, ötven februárjában beléptünk. Akkor már mindegy volt, lesz ahogy lesz. A járástól is felkerestek, és megsúgták, hogy belépés előtt a lovakat adjam el, tegyem pénzzé. Jó lovak voltak. Dehogyis adtam volna el! Igaz, nem is lett volna kinek, mert ilyen helyzetben ki vesz lovakat! Minden községben ki volt adva a jelszó, hogy téesz, téesz! Nagy alakulógyűlést tartottak, és mit ad isten! Nem engem választanak meg elnöknek! Engem pécéztek ki. — Te jól gazdálkodói, tudsz a néppel bánni — ilyesmiket mondtak. Én meg szóhoz sem tudtam jutni. A tagság elfogadta és kész. Álmomban sem gondoltam én ilyesmire, már az alaptermészetem is más, nem szeretek hősködni, szerepelni. Akkor Erős Laci volt a járási párttitkár, az vett a keze alá. — Ne félj — mondta, — mi itt leszünk és segítünk. Összejött mindjárt ezerháromszáz-ezernégyszáz hold, és száz családon fölül léptek be. Ennyi népnek gondját viselni, ezekkel bánni tudni!. .. Szóval nehézvolt beleilleszkedni és úgy csinálni, hogy mindenkinek kedvére iegyen. Uramisten, mi lesz itt! De bele kellett jönni. A munka az munka, annak menni kellett. Saját magam miatt nem féltem volna, ha nem kerülök a vezetőségbe, mert akkor a dolgom becsülettel elvégzem és nyugodtan jövök haza. De én voltam az elnök és bizony sokszor az éjfél sem talált itthon, ilyen gyűlés, olyan gyűlés, emide menni, amoda menni. Akkor Villány volt a járási központ, naponta bejárni oda. Nehéz volt beleszokni, annyi biztos. Most kicsit más volt a helyzet, mint az első téeszcsénél. Mi bevetett földeket vittünk be, meg jószágot, úgyhogy első évben mindjárt tudtunk fizetni munkaegységen kint tizenöt forintot, és mindenki kapott terményt. Csakhogy ezért meg kellett ám dolgozni, mégpedig keményen, és a debrecenieknek ez nem ízlett. Az elszámolásnál viszont követelőztek. És a kapálás! Ha kiosztottunk nekik egy területet,ott a gaz derékig ért. Végigment rajta, de kapálás az nem volt. És ezek, ahogy már mondtam, mind párttagok voltak, én meg nem. Áskálódtak is ellenem, elmondtak mindennek, csúnyán lefestettek, de mégsem tudtak boldogulni velem, mert ismerték őket, tudták, hogy milyenek. 35
