Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Albert Gábor: Sorsunkkal megbékélve
VALÓ VILÁG ALBERT GÁBOR SORSUKKAL MEGBÉKÉLVE Amikor bejött a forint, a mi földünk egy tagban volt. Harminc hold. Hogy jobban menjen a gazdálkodás, építettem egy tanyát. Olyan nyári szállásfélét, téglából, félte- tőset. Istállót is, úgyhogy a lovak, a heverő jószág, a szarvasmarha is, amelyiket nem fejtük, az kinn volt a tanyán. Két évig ott laktunk a feleségemmel. Tetszett ez az élet, mert mégiscsak parasztnak születtem, és ott helyben volt minden. S még messze sem esett a falutól, mindössze másfél kilométerre. Csakhogy telt az idő, és negyvenhétben kezdtek az adóval nagyon szorítani. Ötholdas kategóriánként ugrott az adó, és aki húsz holdon fölül jutott, az már háromnégyszeres adót fizetett. Elég az hozzá, csinálta az ember, bírta az ember. Háború után vagyunk, vesztett háború után, az ország romokban, hát, adós fizess! Az ember beletörődött, mi kibírtuk. Negyvenkilencben pedig megalakult a téeszcsé. Közben persze kitelepítették a svábokat, és helyükbe hozták a — mi csak így hívtuk — debrecenieket, a Debrecen környéki telepeseket. Telepes—telepes, lehetne mondani. De ezek egészen mások voltak, mint mi vajai- ak. Ezek nagyrészt nem földműveléssel foglalkoztak azelőtt, hanem városi emberek voltak, borbélyok meg mit tudom én, micsodák, és nem dolgozni jöttek, hanem enni- inni. Csak hallani kellett, mikor összeverekedtek: hullarablónak, meg mindennek elmondták egymást. A salakja volt az Debrecennek, a város vezetői örültek a legjobban, hogy megszabadultak tőlük. Kiosztották nekik a sváb gazdaságokat, aztán hasas teheneket, hasas diszónakat vágtak le, amíg tartott. Az első téeszcsét velük kezdték meg. ígértek ezeknek mindent, s nem is lett volna semmi baj, csak dolgozni ne kellett volna. A munka az nem ment, a határt ellepte a gaz, termésük semmi. Hogy is lett volna! Volt olyan, amelyik a vetőgépből kilopta a magot, és egész nap búza helyett homokot vetett a földbe, a másik meg a padláson minden második szarufát kifűrészelt és eltüzelte. Tavasszal aztán jött egy nagy eső és azon vette észre magát, hogy összerogyott a ház, a vezetőség meg csodálkozott, hogy a búza nem akart kikelni. Ezek mindenre képesek voltak. Amikor a sváb vagyon elfogyott, minket kezdtek ki. És ugye, ez mind benne volt a pártban, a vajaiak meg féltek a párttól. Mindenki emlékezett még rá, hogy tizenkilenc húsvétján hogy gyilkoltak meg tizenhárom vajai embert a határban a pártoskodásért, mert ki merték nyitni a szájukat és megalakították a direktóriumot. .. Nincs itt egy olyan Vajáról betelepült család, akinek ne volna köztük rokonsága. A bíró meg a nagygazdák csinálták, mert féltek, ha a rendszer életre kap, nekik baj lesz. Összefogatta őket a bíró, rudazó kötéllel megkötözték, és addig- addig piszkálták a románokat, míg mindet agyonlőtték. Ha tíz perccel előbb érkezik a futár, egyik sem hal meg. A vajaiak ezért nem vettek részt a pártoskodásban. Mindenki félt, de ettől csak jobban haragudtak ránk. A téeszcsé persze nem bukhatott meg, adósság adósságra, mert pénzt azt adtak nekik. Egy idő után a felsőbbség is látta, hogy a debreceniekkel nem lehet célt elérni, ezek csak elijesztenek mindenkit a szövetkezettől, és elkezdtek minket agitálni. De 34
