Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Végh-Alpár Sándor: Aki megháborította önnön házát (Vázlat egy készülő tényregényhez)

árokszélen egyetlen németért, most tucatnyi Brünhilda tisztessége lett semmivé hasonló árokpartokon — néhány pár finomselymű harisnyáért.

Csánky Dénest nem érdekelték a konzervdobozból kikanalazható vagy füstté fújható sorskérdések. Amióta Németország földjére lépett, semmi nem érdekelte a „kimentett” műkincseken kívül. Bőröndjeinek egyikében ott lapult a lista, felsorolva benne megannyi Greco, Goya, Tiepolo és Raffaelo-remek. Lám, mégsem kerültek a vörös medve karmai közé. Sikerült őket kihozni az országból. De vajon hol lehetnek a milliókat érő ládák?

A Szépművészeti Múzeum hajdanvolt főigazgatója, akkor, negyvenöt májusában, már tudta, a ládák jórésze nem jutott el Németországba. A megmaradtak holléte után érdeklődni pedig nem volt egyszerű. Sőt, kockázatos volt. A magyar kormány, a Szövetségi Ellenőrző Bizottságon keresztül, értesítette a négy megszálló hatalom képviselőit a műkincsek eltűnéséről és feltételezhető hollétéről. Az értesítés azt jelentette, dr. Csánky megszűnt jogi személy lenni. Többé nem lehetett köze az értékekhez.

A volt főigazgató erről nyilván nem tudott. Egyébként mi oka lett volna, hogy egy napon, fiával együtt, megjelenjék Grassauban? Jó ösztönnel megérezte viszont, hogy a városka kávéházában zátonyra futott ládahalmaz, ha akkor nem is keltett különösebb érdeklődést senkiben, már kicsúszott a keze közül. Grassau tele volt amerikai katonákkal, jobb hát egyelőre várni. Ha el is dől, mi lesz a magyar műkincsek sorsa az amerikai zónában, nélküle úgysem boldogulnak a jenkik. A Szépművészeti Múzeum teljes leltári naplója nála volt.

A legjobb tűzközelben lenni. Kibérelt egy szobát a bajor kisvárosban. S hogy valamiből megéljenek, a hajdani főigazgató, a még hajdanibb Rudnay-tanítvány, annyi év után újra — festeni kezdett...

*

Itthon nem volt mire várni. Mindenki tudta, a szerte kallódott műkincseket addig kell összeszedni, amíg lehet. Mégpedig szervezett formában. A kultuszminiszter igen gyorsan, 1945. május 28-án, megbízza dr. Oroszlán Zoltán professzort, a Szépművészeti Múzeum főmúzeumőrét, valamint dr. Várady Irén egyetemi alkönyvtárnokot és Nemes József miniszteri osztályfőnököt, kutassák fel a Nyugat-Magyarországon sorsára hagyott múzeumi értékeket.

A kutató-akcióval egyidőben sorra érkeznek a jelentések a Csánky-féle „mentések” további részleteiről. Tulajdonosok és örökösök magánnyomozásának eredményei ezek, főleg a zár alá vett zsidó műtárgyak hollétéről. Kiderült például, hogy a Litt- mann és Schwab-tulajdonból lefoglalt antik bútorokat Csánky a felsőbalogi Koburg kastélyba szállíttatta. A bútorok értéke 135 ezer aranypengő volt. . . (Két jókora bérház ára a harmincas években.) Ugyancsak a Littmann család kutatott Szentpétery József ötvösmester remeke, az Isonzói csata címen ismert ezüst-dombormű után. Ezt Pannonhalmán „felejtették” a nagy kapkodásban a nyilas szállítómunkások.

Az ország műértékeinek földrajzi széthullásáról külön térkép készülhetne. Az ezt megelőző erkölcsi széthullás megjelenítésére legalább egy Goya kvalitásai kellenének. De hol vannak a valóságos Goya-k? A vásznak?

Oroszlán Zoltán és két segítőtársa szabályszerűen nyomoznak. És nincsenek tekintettel arra, hogy kitől való az információ. Tudják, minden közlés értékes lehet. Vízkeleti Jánossal, a szombathelyi államrendőrség valamikori detektívjével — aki egyébként hosszú ideig dolgozott Csánkynak! — ugyanúgy beszélnek, mint a pannonhalmi apátság idős perjelével. Pontosan jegyzik Csánky sofőrjének, Kárpáti Istvánnak minden szavát, akárcsak a szentgotthárdi cisztercita apátság gondnokának közléseit.

Alig öt nappal a miniszteri felhatalmazás kézhezvétele után, szemlét tartanak a szentgotthárdi apátság pincéjében. A látvány siralmas. A szétszórt műtárgyak az év16