Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Végh-Alpár Sándor: Aki megháborította önnön házát (Vázlat egy készülő tényregényhez)
Csánky is látta, hogy baj van. Csakhogy szava és parancsai — lehetett ő már akkor akármilyen államtitkár — szinte semmit nem értek. Jellemző epizód: március 28-án nagy jelenetet rendezett Szentgotthárdon, állítólag el is ájult, amiért teherautóival Szálasi néhány embere egyszerűen, az éj leple alatt, továbbállt. Nem maradt más lehetősége, vasúti vagonokat kért a német parancsnokságtól. Kapott: kettőt. Azokat rakta tele, amennyire tudta. A két vagonnyi műkincs, egy katonai szerelvény részeként, pár nap múlva a soproni állomásra ért. Tartalmuk 80 láda volt. Csánky a többi 45-öt sorsára hagyta. * Furcsa dolgok történtek ezután. A Szépművészeti Múzeum illetékeseinek, akik messze nem értettek egyet a kincsek Nyugatra „mentésével”, sikerült telefonösszeköttetést találnioka Sopronban tartózkodó Hóman Bálinttal, a hajdani kultuszminiszterrel, Csánky egykori rangos pártfogójával. Hóman ekkor már „lejjebb” tartott: a Magyar Nemzeti Múzeum tanácsának elnökeként kereste a helyét, s az irányt: merre? A telefonálók, mint múzeumi embert kérték: a soproni állomáson vesztegelő szerelvény két kocsijából próbáljon kivenni annyi értékes anyagot, amennyit tud, és helyezze biztonságba — itthon. Hogy lett-e ebből valami, volt-e a hajdani miniszternek bátorsága egykoron pártfogolt főigazgatója vagonjaiból „kilopni néhány” műtárgyat, erre semmi bizonyíték. Minden csak feltételezés. A háború utolsó napjaiban, titokzatos módon, néhány gyűjteményi darab Sopronból a zirci apátság épületébe került. Állítólag egy magas rangú személy révén. .. Ez tény. Hogy Hóman Bálint lett volna az a magas rangú személy? Ezt senki nem tudja. A két vagon végül is elindult Nyugat felé. Ugyanaz a szerelvény vitte a Magyar Nemzeti Bank aranykincsét is. Ágfalvánál hagyta el az országot. A sínek mentén szinte méterenként álltak a nyilasok. A környékbeliek szerint attól féltek, hogy felrobbantják a kocsisort. A távolabb lakók szerint nem ez volt a legfőbb veszély, hanem a fosztogatás. A szerelvényt heteken át hurcolták állomásról állomásra. Itt-ott lekapcsoltak róla néhány vagont, végre is a gyűjtemény maradékát szállító kocsikról „lekopott az arany”. Szinte ahány állomásra betolatták, mindet bombázták. Valami kiszámíthatatlan csoda óvta, védte a sok itáliai és spanyol mester remekét. Agráci pályaudvart a földdel egyenlővé bombázták, szinte minden mozdony és vasúti kocsi kerékkel az égnek merede- zett a Liberátorok „munkája” után — csak a két magyar vagon maradt sértetlen. Aztán vége lett a bombázásoknak. És vége a háborúnak is. Május 9-én, az európai béke első napján, a bajor kisváros, Grassau vasútállomásának peronján két árva vagont talál a forgalmista. Felnyitják: képek, szobrok, rajzok, metszetek... Nem nyúlnak hozzá. A Szépművészeti Múzeum világhírű értékeit néhány nap múlva a helyi kávéház egyik termében rakják le. Egy ajtóval arrébb néhány amerikai katona billiárdozik. Idős német házaspár pótkávéból készült meleg löttyöt szürcsölget. Senki sem sejti, hogy a szomszéd terem valamelyik ládájában egy Dürer-kép penészedik. És ha tudná is valaki? Egy zacskó babkávé többet ér... * Negyvenöt májusában minden többet ért, mint egy Dürer-kép. Németország lábadozó estéin amerikai katonák százai grasszáltak az utcákon, felpakolva cigarettával, csokoládéval, húskonzervvel, vagy nylonharisnyákkal. Ki seftelt, ki unatkozott, volt aki asszonyra vágyott. Mindent megkaptak Chesterfieldjeikért. Friss lepedő került az özvegyi ágyakra, s évszázados könyvritkaságok közül válogathatott tiszti egyenruhájában a minnesotai tanár. Két térdre zuhant egy ország, melynek zászlóit tegnapelőtt még az Akropolisz és az Arc deTriomphe tetején lengette a szél. Nemrég száz cseh élet múlt el valami 15
