Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Végh-Alpár Sándor: Aki megháborította önnön házát (Vázlat egy készülő tényregényhez)
került. A pince — mi sem természetesebb — műtárgyak tárolására tökéletesen alkalmatlan, nedves és penészes volt. # Miért volt ez a nagy sietség? Csak feltételezéseket lehet tenni. Csánky valószínűleg az anyagnak legalább egy részét biztonságban akarta tudni, minél közelebb a nyugati határhoz. Ha ez megvan, akkor talán még adódik esélye az egyre jobban szétszóródó értékek összegyűjtésére. Mert mi is volt a helyzet ekkor, 1944 decemberének végén? A Szépművészeti Múzeumból útnak indított műkincsek közül a grafikai anyag valahol Fertőrákoson vesztegelt, a képek és szobrok közül nem kevés még Pannonhalmán, az apátságban várta sorsának alakulását. A felborult teherautó rakományának maradékát már másnapra „eltakarították” a környékbeli falvak lakói. De maguk a „szállítók” is elemeitek néhány műtárgyat: korabeli tanúk szerint a nyilasok egy nagy ládát a velemi kastélyban raktak le, amit aztán később — már menekülőben —tovább vittek. Hogy ekkor már messze nem a hajdani főigazgató lelkiismerete igazította Csánky szándékait, azt legjobban szentgotthárdi „akciója” bizonyítja. Fiával a cisztercita apátság pincéjében lerakott anyagot újra leltároztatta. Elég furcsa módon. A zsidó tulajdonból származó műtárgyakra hamis, „Szépművészeti Múzeum” feliratú cédulákat ra- gasztatott, sok múzeumi képnek viszont levette a leltári számát és mást rakott a helyébe. Nyilvánvaló, hogy ekkor már a gyűjtemény nagy részét sajátjának tekintette, s a hamis leltárral az eredeti helyzet — az azonosíthatóság—lehetőségét akarta kizárni, ha netán — akár a határon túl is — el kell számolnia az anyaggal. Miután megadta az új leltározás szempontjait fiának, Csánky ismét útnak indult. Január 19-én jelent meg Pannonhalmán, ahol újabb három teherautóra való műtárgyat pakolt fel. Ezek útiránya is Szentgotthárd volt. Ami még ezen felül ott maradt, azért Morich Ervin nyilas kultuszminisztériumi tisztviselőt menesztette az apátságba, aki február 11-én az utolsó tíz — W. Gy. és D. A. jelzésű, Wolfner Gyula és Dobay Aurél valamikori tulajdonában volt — ládát is elszállította Pannonhalmáról. (Aholis a háború befejezéséig, 28 üres képkereten kívül, a Nemzeti Színház múzeumának, könyvtárának és zenekari anyagának négy ládája, a Magyar Királyi Operaház öt ládája, valamint egy 12 650-es számmal ellátott, tulajdonost nem jelző láda maradt.) • A harcok eközben már a Dunántúlon folytak, s az események menetéből bárki sejthette, nem ott érnek majd véget. A nyilasok menekültek, s ennek következményei a műkincsek sorsát is meghatározták. Hol itt, hol ott tűnik fel egy teherautónyi szállítmány. Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria későbbi főigazgatója, aki akkor műegyetemi könyvtártiszt volt, katonaként Sopronszécsényben, hatalmas hóvihar közepette, látottá falun keresztülrobogni egy nyitott kocsit, amelyen — a hóesésben is jól kivehetően — Greco Mária Magdolna, valamint Tiepolo Compostelai Szent Jakab című alkotásai tartották a többi képet. Ezek szolgáltak a rakomány támasztékául... Szentgotthárdon, Fábián Béla apátsági gondnok visszaemlékezése szerint, a műértékekkel teli ládákat, melyeket a pánik miatt már nem tudtak elvinni, a nyilasok részben az udvaron, más részét a pince bejáratánál hagyták szétdobálva. A lakosság és néhány ismeretlen idegen a ládákat feltörte és alaposan kifosztotta. Az apátság egyik gazda- asszonyának lakásán — akkori szóbeszéd szerint — ládaszám álltak az értékek. A megmaradt tárgyak iszonyú állapotban voltak. A képek darabokra hasítva, penészesen, nedvesen, a szobrok törötten. Fábián Béla akkori, árnyalt megfogalmazása szerint: „Szentgotthárd népe nem volt érzékeken az őrizetlenül hagyott műkincsekkel szemben ...” 14
