Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)

— Előre! Tovább előre! Gyorsan át a téren! — kiáltoztuk és megint meglódultak a katonák, járművek. Az egyik harckocsinkat találat érte. A kezelők égő ruhában ugrottak ki belőle és vetették magukat a hóba. Odébb egy szovjet harckocsi állt, szétlőtték az egyik hernyóláncát, mozgásképtelenné vált. Egy másik lassan hátrált, szakadatlanul tüzelve.

A város középső, oldalt fekvő része kisebb dombon épült. A magaslaton több szovjet tűzfegyver volt és tüzükkel elárasztották a város mélyebben fekvő részeit. Amíg a tűzfegyverek ott vannak, megintcsak nem lehet továbbjutni, hiszen mindenkit lekaszáltak volna. Mögülünk kiáltozták előre:

— Alezredes úr parancsa! Megtámadni a magaslaton levő tűzfészkeket! — Pár lépésre tőlem fedezte magát Takách főhadnagy egy szétlőtt tehergépkocsi mögött. Odakiáltottam neki:

— Gyula! Kerüld meg a szakaszoddal a dombot! Támadjátok meg a csoportot! A gépágyú támogat!

— Első szakasz utánam! — hallom Takách főhadnagy hangját és a katonák a házak mögött már nyomultak a magaslat irányába.

Közben felzárkóztak a lemaradt harckocsik és gépkocsizó lövészek. Fülettépő tüzeléssel árasztották el a magaslat környékét. Úgy látszik, már ők is megkapták Horváth alezredes parancsát. Amikor a szovjet csoport észrevette Takách főhadnagy szakaszának előnyomulását, a két irányból ható tűz miatt és bekerítéstől tartva, kénytelenek voltak a domb mögé húzódni. Az áttörés megint folytatódott.

így ment ez több mint két órán át az 5—6 kilométer kiterjedésű kettős városon át, mert Nikolajevka össze volt épülve Alekszejevkával.

Egy citrom és egy cvibak

Már kezdett sötétedni, amikor végre kijutottunk a városból és azon túl néhány száz méterre a páncélosok, lövészek, járművek és a mi századunk is gyülekezett. Kivételesen jól jött a kezdődő hóvihar, mert így a városból már nem láthattak bennünket. A harci zaj kezdett csendesedni, viszont a szél süvítése egyre erősödött, úgy kavarta a havat, hogy 8—10 lépésnél messzebb nem lehetett látni. A városból nem üldöztek bennünket, ennek az időjárás sem kedvezett szerencsére, meg aztán a városon kívül már mi voltunk fölényben, viszont a városban a szovjet katonák voltak kedvezőbb helyzetben.

Részint a nagy hófúvás miatt, részint pedig, mert idő most erre nem volt, létszámellenőrzést nem tarthattunk. Igyekeznünk kellett továbbjutni, nehogy esetleg mégis támadást kapjunk hátulról, meg aztán azt sem tudtuk, hogy előttünk — Budennij felé — mi a helyzet.

Rull zászlós és Mispál zászlós kivételével, akik a század szánjaival kissé lemaradtak, minden szakaszparancsnok itt volt és szakaszaikat rendezték. A páncélos csoport is kezdett már a további menethez felzárkózni.

A nagy hideg ellenére rólam és mindenkiről csak úgy szakadt a verejték. A sok ordítástól, rohanástól, kúszástól a torkom úgy kiszáradt, hogy most már aztán végképp alig bírtam pár szót szólni. Szörnyű szomjúságot éreztem.

— Adjatok egy kis vizet! — szóltam a körülöttem álló katonákhoz:

Vették elő kulacsaikat, de azok a nemezborítás ellenére mind fenékig be voltak fagyva. Az egyik katonám ekkor a kenyérzsákjába nyúlt és abból egy citromot és egy cvibakot vett elő. (A „cvibak” kovász nélkül készült, keményre sütött kenyérpótló, ami a katonák „tartalék” élelemadagjának része volt.)

29