Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)

— Tessék főhadnagy úr! A citrom jó lesz víz helyett, meg itt van egy cvibak is, tessék csak megenni! — nyújtotta felém a katona a szép, sárga citromot és a barnára sült cvibakot.

— Köszönöm, komám!— szóltam és mohón bele akartam harapni a citromba. Szerencsére nem törtem ki a fogamat, mert az utolsó pillanatban észrevettem, hogy a citrom olyan keményre fagyott, mint egy szikladarab. Amikor a katona látta, hogy a citromba nem lehet beleharapni, így szólt:

— Tessék ideadni, mindjárt megpuhítom itt a harckocsi hűtőjén, és pár perc múlva hozta vissza a puhára olvasztott citromot.

Nagyon jólesett a citrom és cvibak is, de ennél is jobban esett katonám figyelmessége, aki az első szóra ideadta egyetlen citromát, amit otthonról kaphatott és a cvibakot, pedig biztos, hogy az ő torka is úgy kiszáradt, mint az enyém és az ő gyomra is üres, hiszen hajnal óta egy falatot sem ettünk.

Amíg a citromot szopogattam, eszembe jutott a bevezetőben már idézett „útra- való”, amit tiszti avatásom előtti napon mondott nekünk, leendő tiszteknek a magasrangú vezérkari tiszt:

,,. .. és jól jegyezzék meg: ha alárendeltjeikről gondoskodnak, ha törődnek ügyes-bajos dolgaikkal, ha emberségesek és igazságosak velük szemben, akkor azok a tenyerükön fogják a szívüket önök felé nyújtani!”

Amikor katonám a citromot és a cvibakot felém nyújtotta, éreztem, hogy a tenyerén ezekkel együtt a szívét is felém nyújtotta. Van-e ennél magasztosabb érzés egy parancsnok számára?!

A páncélosok indulni készültek. Utasítást adtam a szakaszparancsnokoknak, hogy a katonák kapaszkodjanak fel a harckocsikra, gépjárművekre, vonórudakra, ki ahová tud. így nem szakadunk el a gépesített csoporttól és a kimerült katonák is pihennek kissé, hiszen még jó 20 kilométer Budennij és kegyetlen, csontig ható hóvihar van.

Magam Lukács hadnaggyal és Tölgyes tiszthelyettessel az egyik gépkocsi után akasztott gépágyú vonórúdjára ültünk, mint fecskék a villanydrótra.

Az oszlop megindult, de csak nagyon lassan haladhattunk. A hófúvásos úton a járművek egyre elakadtak, úgy kellett kinyomni őket. Gyakran volt emiatt torlódás. Az első órában alig haladtunk 4—5 kilométert.

Közben koromsötét lett. Verejtékes ruhánk a 30 fok körüli hidegben perceken belül csontkeményre fagyott rajtunk. Fázni kezdtünk. Mivel a járművek is csak lépésben haladhattak a hósivatagban és szuroksötétben, lassan-lassan mindenki leszállt a járművekről és gyalog baktattunk, nekidőlve a szünet nélkül fújó szélnek, mert így kevésbé éreztük a hideget és a fagyveszély is kisebb volt.

Ilyen körülmények között arra gondolni sem lehetett, hogy pontosan megállapítsuk, milyen veszteség érte a századot az utcai harc alatt. Az oszlop állandó mozgásban volt, ha lassan is, időnként egyes részek lemaradtak, a torlódásoknál aztán beértek bennünket. Egyelőre annyit tudtunk csak, hogy a századból körülbelül 25—30 fő hiányzott, köztük Ru II zászlós, a szánokból pedig 10. A két gépkocsink szerencsésen megúszta az áttörést. Húsz sebesültünk volt, akiket Barizs doktor elsősegélyben részesített, a nyolc súlyosabb sebesültet sikerült átadnunk egy minket előző magyar sebesültszállító gépkocsioszlopnak, így ezek hamarosan kórházi kezeléshez jutnak. Bár a sebesültszállító gépkocsik zsúfolva voltak, de azért átvették a 8 sebesültünket, mivel Budennij már nem volt nagyon messze.

30