Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
Pillanatnyi vesztegetni való idő nem volt! Ha nem tudunk azonnal csatlakozni a páncélosokhoz, akkor lemaradunk és az újra feléledő szovjet tűzfészkek martalékaivá válunk. De páncélosaink helyzete is válságosra fordulhat, mert kísérő gyalogosok nélkül azokat a házak mögül, hátulról megközelítve egyenként leküzdhetik. Nem tudtam, hogy az áttörő csoportunk rendelkezik-e lövész csapatokkal, mert eddig csak páncélosokat láttam. Arról tehát szó sem lehetett, hogy visszamenjek a századhoz és ott úgy, ahogy azt a Harcászati Szabályzat szépen előírja, „intézkedjem”, mert amíg a nagy hóban, erős tűzben odaérek a házcsoporthoz, kiadom a parancsokat és „felfejlődik” a század a támadáshoz, jó félóra is eltelt volna. Ennyi idő alatt a páncélosok már valahol mélyen benn járnak a városban, nekünk pedig befellegzett! Mi azonban nem „harcászkodtunk”! Amikor a harckocsi elzúgott mellőlem, feltérdeltem és feltartottam karomat. A vasúti töltés tetején — tőlem vagy 400 méterre — szintén a magasba emelkedett négy kar. Tehát az összeköttetés a négy szakaszparancsnokommal megvolt. Ezután feltartott karomat többször a város irányába lendítettem, ami katonanyelven az „Előre!” jele volt. Ennyi volt a támadási „intézkedésem”! Felugrottam és futni kezdtem a körülbelül 600 méterre levő városszegély felé. Közben láttam, hogy avasúti töltésről a szakaszparancsnokok futnak lefelé, egymástól legyezőszerűen távolodva, mögöttük pedig a katonák laza csoportokban. A támadás tehát jelemre megindult anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna. Páncélosaink eközben szüntelen tűzharcban voltak a város szélén levő szovjet erőkkel. A két Nimród nyomjelző (világító) lövedékekkel lőtte a várost, amitől a zsindelyes háztetők kigyulladtak. Vörös lángnyelvek és sűrű, fekete füst tört az ég felé a város innenső házaiból, ami kísértetiesen hatott a köröskörüli végtelen fehérségben. A város előtt 100—150 méterre széles és mély szakadék húzódott, ami kitűnő lehetőséget nyújtott arra, hogy itt a század — a tűzhatástól védve — felzárkózzék és rendeződjék, mert innen már az utcai harc kezdődött. A század veszteség nélkül érte el a szakadékot, ami a gyors mozgásnak, a laza alakzatnak és nem utolsósorban annak volt köszönhető, hogy a páncélosaink tüzükkel lefogták a szovjet tűzgépek nagy részét. Most már csak az áttörő páncéloscsoport parancsnokával kellett a kapcsolatot megteremtenem. A szakadék útfelőli végénél még ott állt a parancsnoki harckocsi, mellette a mélyedésbe húzódva néhány tisztet láttam. Odafutottam és így szóltam: — A páncéloscsoport parancsnokát keresem! — Én vagyok, Horváth alezredes, a harckocsiezred parancsnoka! — szólt a fehér, kezes-lábas harckocsis ruhába öltözött egyik tiszt. A nagy hóban való futástól lihegve alig bírtam beszélni: — Alezredes úr alázatosan jelentem ... a 107. utászszázad parancsnoka vagyok . . . feladatunk eljutni Budennijbe . . . csatlakozunk az áttöréshez . . . állományom 7 tiszt, 320 fő, 4 géppuska, 38 kétlovas szán, egy teher- és egy személygépkocsi! — Jól van fiam, gyertek! — válaszolta az alezredes — A város túlsó végén gyülekezünk és mi is megyünk Budennij-be! Vegyétek körül a harckocsikat, az utcákon elhelyezett aknákat, akadályokat távolítsátok el! Azonnal itt vannak a gépágyúink és indul az áttörés! Ég veled! — kezet fogott velem és én rohantam vissza a szakadékba a századhoz. 26
