Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
hogy megérezzék, magam sem tudom, mit hoznak a következő percek, órák, és hogy mit fogunk tenni. A katonák komoly arccal, figyelmesen hallgatták utasításainkat. Akihez szóltam, az azonnal „Vigyázz”-ba kapta magát, fegyelmezetten viselkedtek. Tudták ők nagyon jól — de tudták ezt ezekben a napokban más, nyugat felé vergődő csapatok katonái is, hogy tisztjeik, parancsnokaik magatartásán, parancsain mostnagyon- is sok minden múlik, hogy ettől függ az életük is! Bizonyos voltam abban, hogy nem kell tartani pánik-hangulattól és a katonák fegyelmezetten, feltétlenül teljesíteni fogják a parancsokat. Nem is remélt, igen rövid perceken belül beigazolódott feltevésem ... Az Ég megkönyörül rajtunk! Már majdnem körbejártuk az egész házcsoportot, amikor először az út, majd ezt követően a város felől is azonnal erős harci zaj, dörrenések, puskaropogás, gépágyúsorozatok törték meg az eddigi vészterhes csendet. A váratlanul felcsattanó lövések, dörrenések, aknarobbanások hallatára pillanatra mindnyájan elnémultunk, füleltünk, aztán egymásra néztünk és egymás szavába vágva kiáltoztuk: — Mi lehet ez?!... Ágyúlövések!... Kelet felől lőnek!... Hátha a mieink!... Talán most már átjutunk!. . . Semmit nem láttunk a házak közül, a magas vasúti töltés eltakarta az utat és a városszegély nagyobb részét. Ösztönösen felrohantam a töltésre, a többiek utánam. Amit láttunk, az szinte csodával határos volt és megdobogtatta szívünket, feloldotta egy szempillantás alatt eddigi szorongásunkat, mert mindnyájan tudat alatt, anélkül, hogy egy szót szóltunk volna, tudtuk, hogy túlvagyunk a válságon. Előttünk vagy 400 méterre az úton két „Nimród” (magyar páncélkocsi) és egy harckocsi, hatalmas hófelhőt kavarva maguk körül, nyomult a domb peremén át a város felé. A páncélosok szakadatlanul tüzeltek, hol megálltak, hol megindultak. Itt volt hát a nemvárt pillanat, hogy szorongatott helyzetünkből kijussunk! — Páncélosok! A mieink! — kiáltottam. —Rohanok az útra! Készüljetek fel! — és a nagy hó miatt bukdácsolva, futni kezdtem ki az útra, a páncélosok felé. Az előnyomuló magyar páncélosok egyre lőtték a város szélét. A domb mögött egy-két ágyú is lehetett, mert futás közben hallottam a fejem felett átsüvítő gránátokat melyek a város peremén csapódtak be nagy robbanásokkal. A városban levő szovjet erők géppuska- és aknavetőtűzzel válaszoltak, amibe ágyúlövések is keveredtek és amíg kiértem az útra, többször hasra kellett vágódnom, mert körülöttem csapódtak be az aknák és fütyültek a lövedékek. Előttem az úton egy harckocsi állt. Odafutottam és közvetlenül mellette lehasaltam a hóba. A harckocsiból észrevették, kissé felnyitották a páncéltorony tetejét és pillanatok alatt a következő párbeszéd zajlott le köztem és a harckocsiban levő egyik katona között: — Kik vagytok? — Az 1. magyar páncélos-hadosztály részei! — Hol a parancsnok? — Ott elől, a szakadék szélén álló harckocsiban! — Mi a feladat? — Áttörünk Nikolajevkán! — Jól van! Megyünk mi is! — Ezután a harckocsi lassan megindult a város felé, lánctalpával hófelhőt kavarva. Áz ÉG újra megkönyörült rajtunk! Itt vannak a páncélosaink, azoknak és a velük levő nehéz fegyvereknek, gépágyúknak oltalma alatt most már megvolt a reális lehetősége az áttörés sikerének. 25
