Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)

Az orosz harckocsik ellen semmiféle elhárító eszközzel nem rendelkeztünk. Páncélosok nélkül gondolni sem lehetett az áttörés megkísérlésére.

Időközben egy német osztag — lehettek vagy százan — egy hadnagy parancsnoksága alatt érkezett a házcsoportba. Nem az úton, hanem a terepen át jöttek. Eléggé elcsigázottak voltak, de azért megörültünk nekik, gondoltuk a németekkel megerősödve talán megpróbálhatunk valami akciót a továbbjutásra Budennij felé. A német hadnagynak elmondtam, amit a helyzetről tudtam. Ajánlottam neki, maradjanak velünk és ha előbb nem is, de az éjszaka oltalma alatt megkerülve a várost talán átvergődhetünk. A német hadnagy erre nem volt hajlandó, nagyon kockázatosnak tartotta itt a továbbjutást, azt válaszolta javaslatomra, inkább visszaindul csapatával, és megkísérlik nyugat felé a továbbjutást más irányból. Hamarosan el is tűntek kelet felé a dombok mögött.

Igen nyomasztóan hatott mindnyájunkra ez a váratlanul kialakult helyzet, amit súlyosbított, hogy fogalmunk sem volt az ebben a térségben kialakult hadműveletekről, azon kívül, hogy pár száz méterre tőlünk a városban szovjet erők vannak, méghozzá páncélosokkal megerősítve. Teljesen ismeretlen volt előttünk a napok óta tartó harcok tényleges súlyossága, a bekövetkezett katasztrófa és ennek következtében a kialakult frontvonal helyzete. Aki már volt háborúban és csapatot vezetett, az tudja, hogy igen idegesítő, amikor megszakad az összeköttetés, ismeretlen a helyzet, nincs tájékoztatás, vezetés. A teljes elszigeteltség érzése önmagában is igen deprimáló, hát még most, amikor szinte „békebeli”, nyugodt hetek után, egyik napról a másikra kerültünk ebbe a helyzetbe, nem pedig harcok folyamata során, amikor átmeneti elszigeteltség egy-egy csapat, vagy csapatrész számára — mondhatni — „normális” jelenség.

Ahogy időnként távcsövemmel figyeltem, mi történik a városban és az észak felé húzódó domboldalon — ahonnan újabb két harckocsi vonult a város széle felé — egy eddig még nem tapasztalt, igen leverő érzés — a tanácstalanság — kezdett úrrá lenni rajtam és úgy láttam a többi tiszten is.

Mi történik, ha a városból megtámadnak bennünket a szovjet harckocsik?! Nincs páncéltörő ágyú, de még nehézpuska sem, legfeljebb kézigránátkötegekkel lehetne felvenni a harcot a páncélosokkal. Nyilvánvaló volt, hogy páncélosokkal támogatott támadást nem tudnánk elhárítani, de még a tartósabb ellenállásra sem voltak meg a reális feltételek, mert ha a házcsoportból kiszorulunk, akkor —végünk. A hómezőn már nem tudunk megkapaszkodni. Attól is tartottam, hogy a röviddel ezelőtt az úton átélt döbbenetes pánikhangulat a század katonáira oly mély hatást gyakorolt, hogy egy meginduló harckocsitámadás láttán itt is bekövetkezik a legszörnyűbb, ami katonát háborúban érhet: a pánik.

Meg kell említenem még, hogy a Honvédség utász csapatai szervezés, kiképzés, felszerelés, fegyverzet tekintetében nem hasonlíthatók a német hadsereg úgynevezett „Sturmpionir” és „Kampfpionir” („Rohamutász” és „harcosutász”) alakulataihoz, melyeket a németek válogatott emberekből szerveztek, különleges és igen alapos kiképzésben részesítettek és a rájuk háruló súlyos harcfeladatok eredményes teljesítése érdekében ezeket a csapatokat megfelelő tűzgépekkel látták el. De még ezek a kitűnően kiképzett és felszerelt műszaki csapatok sem voltak hivatottak az önálló harc megvívására és feladatuk csak „úttörés” volt a tulajdonképpeni támadást végrehajtó gyalogság számára erőd- és akadályöveken át. A műszaki csapatoknak ezt a különleges harctevékenységét „műszaki erődharcnak”, „műszaki rohamnak” nevezték, ami csak egyik mozzanata volt a harcnak és ami a lövész- és egyéb csapatok támadásában nyert folyamatosságot.

23