Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
— Vissza a gépkocsikhoz! Disznók! Vissza a gépkocsikhoz! De senki nem állt meg, senki nem ment vissza, hogy a hóban elakadt gépkocsikat kihúzzák, vagy kitolják. A szánokat húzó lovak között sok volt a sebesült, ömlött belőlük a vér nagy sugárban, egyik-másik felbukott, az utánuk jövők agyontaposták őket. A domb felől még egyre tartott az özönlés. Nem is hittem volna, hogy ennyi összeverődött csapat volt előttünk. Mérhetetlen keserűség öntött el, látva a szörnyű pánikot, ezt a megrémült tömeget. A sírás fojtogatta a torkomat. A század állt, állt mozdulatlanul a hóban, szinte megkövültén nézték a kavargó tömeget, mely a nagy torlódásban egymást akadályozva, alig jutott előre, illetve visszafelé. Aztán felocsúdtam, látva katonáim dermedt tekintetét. Néhány lépést előrementem a század arcvonala elé, hogy minden katona lásson és az útra mutatva ezt kiáltottam: — Nézzék!... Nézzék! ... Ilyen a csapat, ha elveszti a fejét, ha felbomlik a rend!... Nézzék!... Katonák ezek?... Nézzék! Nézzék!... — elcsuklott a hangom, elfordultam, ne lássák, hogy sírva fakadtam. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenésekkel aknák csapódtak be a közelünkben. A robbanás hózuhatagot vágott az ég felé. — Feküdj! — kiáltottam és magam is hasravágóatam a hóban. Az arcomba csapódott hideg hó szinte magamhoz térített. Tennünk kell valamit, itt nem maradhatunk a hómezőn. Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy nem messze tőlünk, talán 300—400 méterre magas vasúti töltés húzódik, mögötte néhány ház. Pár szavas megbeszélés a mellettem hasaló két szakaszparancsnokommal és már adtam is ki a parancsot: — Gyülekező ott avasúti töltés mögötti házcsoportban! Rajonként szökelés! Előre! — és futni kezdtem a töltés irányába, mögöttem a szakasz- és rajparancsnokok, azok mögött a katonák csoportokban. Néhány perccel később az egész század sebesülés és veszteség nélkül a házcsoportban volt. A városból ide látni nem lehetett, az 5 méter magas töltés eltakart bennünket. Közben Rull zászlós és Mispál zászlós is beérkezett a lovasszánokkal és a gépkocsikkal szerencsésen. Meglátták, hogy ide húzódtunk, sikerült nekik időben kitérni a visszaözönlők elől. Nikolajevka lapos völgyben feküdt, keletről és északról enyhe lejtésű dombvonulat vette körül. A szakaszparancsnokokkal azonnal megbeszéltem a körvédelmet, nehogy váratlanul támadás érjen bennünket. A négy géppuskánkból hármat a város felé, egyet hátrafelé helyeztünk el, mert bármely oldalról kaphattunk támadást. Amíg a rendezkedés folyt, felmásztam a töltésre és távcsővel figyeltem, mi történik a városban. Kisebb szovjet csoportok mozgása és 3 harckocsi volt megfigyelhető, másik 3 harckocsi a nekünk féloldalról húzódó dombvonulatról kúszott lassan a város felé. A tüzelés megszűnt, az út elnéptelenedett, a tömeg visszament M. Gesovo irányába, de elég sokan közülük közben szintén a házcsoportba húzódtak, köztük néhány fiatal tiszt. Azt persze nem tudtuk, hogy az oroszok észrevették-e a házcsoportba jövetelünket. Egyelőre teljes, de nyomasztó volt a feltűnő csend. Gyötrő bizonytalanság A helyzetünk igen kellemetlen volt. Tudtuk, hogy a városon átjutni semmi körülmények között sem lehet, hiszen a házakban, utcákon befészkelt és rejtett tűzgépek leküzdése csupán gyalogos csapatnak lehetetlen és feltétlen megsemmisülést jelent. 22
