Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)

ten, viszont a hadsereg megmaradt részei magyar vezetés nélkül maradtak volna. A százados miért ment Nikolajevkára? — kérdeztem.

— Kapcsolatba kellett volna lépnie a 23. könnyűhadosztály-parancsnoksággal, mely Budennijben van állítólag, de Nikolajevkánál továbbjutni nem tudott, ezért visszafordult a páncélos hadosztályunkhoz, mely a Cramer hadtest alárendeltségében két nap óta igen súlyos harcokat vívott a magyar VII. hadtest védőkörletében. A vezérkari százados szidta a németeket, akik saját bőrük mentésére használták fel a magyar páncélosokat.

— Hát már a 23. hadosztályparancsnokság is mögöttünk van? Te Jancsi! Nagy baj lehet itt! Ezek a csapatrészek itt az úton hová tartoznak? — kérdeztem.

— Mindenféle vegyes népség, vannak közöttük, akiknek fegyvere sincs, állítólag itt kellett volna kapniok. Most nem tudják mitévők legyenek, hogy a visszavonulás útját az oroszok elvágták — mondta Lukács hadnagy.

— Most már legalább tudunk valami biztosat, gyerünk vissza a századhoz, Jancsi — szóltam.

Hát bizony a helyzetünk nem volt valami rózsás! Az biztos, hogy most már én sem indulhatok el Budennijbe Gombos őrnagyhoz, hiszen oda az út Nikolajevkán át vezet, ahol már oroszok vannak. Ilyen helyzetben különben sem hagyhatom magára a századot, a katonákért én vagyok felelős. Alapvető szabály háborúban, hogy válságos helyzetben a parancsnoknak a csapatánál van a helye.

Fel volt adva a „lecke”. A német tiszt által „rémhíreknek” nevezett értesülés, hogy be vagyunk kerítve, megfelelt a valóságnak azzal a különbséggel, hogy nem itt vagyunk bekerítve M. Gesovóban, hanem 18 kilométerrel odébb.

Megvitattuk a helyzetet. Egyelőre csak az volt előttünk világos, hogy mit nem lehet tenni.

Nem lehet — őrültség lenne — visszafordulni Olhov felé, hiszen besodródnánk a harcok kellős közepébe.

Nem lehet, hogy én ebben a helyzetben teljesítsem a kapott parancsot, hogy valahogy megkíséreljek eljutni Budennijbe. Amikor Gombos őrnagy tegnap este ezt a parancsot küldte, nyilván ő sem tudta, hogy ma hajnalra a szovjet csapatrészek elérik Nikolajevkát.

Nem lehet se jobbra, se balra letérni, mert a végtelen hómezőn át kilátástalan lenne az előrejutás. A vidék errefelé dimbes-dombos, szakadékos. A méteres hóban a katonák és a járművek is elsüllyedtek volna.

— Csak egyet tehetünk — mondtam — várunk, hátha a visszavonuló csapatokhoz csatlakozva, valahogy átjutunk Nikolajevkán. A század várjon itt a körletben, mi lemegyünk az útra!

Mire 7 óra felé a tisztekkel lementem az útra, ott már teljes volt a káosz. Rengeteg szánkó, gépkocsi, gyalogos és lovas részek ácsorogtak hosszú sorokban. Néhány tiszt igyekezett rendet teremteni a torlódásban. Mi persze nem tudtuk, hogy a kényszerítő, katasztrofális helyzet miatt tegnap — január 17-e folyamán — mégiscsak elrendelték a visszavonulást. Ezek az egységek tovább akartak jutni Nikolajevka felé — mint egy főhadnagy kérdésünkre mondta — szerintük Nikolajevkán csak partizánok lehetnek, majd átverekszik magukat. Mi azonban inkább a vezérkari százados híreit tartottuk valószínűnek, hogy szovjet páncéloscsoport tört előre kifejezetten azzal a céllal, hogy a megvert csapatok visszavonulási útját elvágják. Ez az adott hadműveleti helyzetben egészen természetes és katonailag kézenfekvő volt a szovjet vezetés részéről.

Közben észrevettem, hogy nem messze tőlünk egy parancsnoki személygépkocsi áll az út szélén. Közelebb mentünk. Egy alezredes tárgyalt 2—3 tiszttel. Fellélegez19