Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
term: hát most már legalább akadt egy feljebbvalóm. A Szolgálati Szabályzat szerint ilyen helyzetben, amikor megszűnt a szervezetszerű vezetés, a rangban legidősebb tisztnek kell átvennie a parancsnokságot az összeverődött csoport felett. Odaléptem az alezredeshez, bemutatkoztam és pár szóval jelentettem neki, milyen paranccsal jöttünk ide M. Gesovóba, milyen helyzetbe kerültünk, mire ő ideges hangon megkérdezte: — Na és? Mit akarsz? — További parancsot kérek alezredes úrtól — szóltam, hiszen ebben a helyzetben ezt kellett tennem. Az alezredes rám nézett csodálkozó tekintettel, mintha valami érthetetlen nyelven beszéltem volna és szinte dühösen ezt mondta: — Tégy, amit jónak látsz! — aztán beült terepjáró személygépkocsijába. Én tisztelegtem, a mellettem álló Lukács hadnaggyal egymásra néztünk, aztán szó nélkül visszaballagtunk az útkereszteződéshez, majd a többiekkel együtt felmentünk a század körletébe. Tehát teljesen magunkra maradtunk. Az alezredes nem terhelte magát azzal a felelősséggel, hogy átvegye a szabályzatnak megfelelően a parancsnokságot a csoport felett, nyilván arra gondolt, elég gond neki a saját bőrét menteni! Az ilyen gondolkodásmód nekem teljesen idegen volt, az eset meglehetősen lehangolt. Ahogy elnéztem az úton tülekedő csoportokat, szervezetlenséget, semmi kedvem nem volt századommal ezek közé vegyülni. Visszafelé menet a századhoz így szóltam Takách főhadnagyhoz: — Hát Gyula! Azt hiszem egyetértesz azzal, hogy itt M. Gesovóban nem várjuk meg a húsvétot! Amint az út kicsit tisztul, elindulunk Nikolajevka felé. Nézd, mást nem tehetünk, mint ráállunk a régi mondásra: „Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Igaz? — Hát igen — szólt keserű humorral Gyula — csak kettőt tehetünk: vagy „Térdre! Imához!”, vagy elindulunk Nikolajevka felé! Magára maradt a század ... Úgy 8 óra felé végre üres lett az út, a vegyes csapatrészek már eltűntek Nikolajevka irányába. Elindultunk hát mi is a teljes bizonytalanság rossz érzésével és a jó szerencsére bíztuk magunkat, mert mi mást tehettünk volna ebben a helyzetben. Bizony nem sejtettük, hogy amikor január 18-án reggel 8 órakor rákanyarodtunk a nikolajevkai útra, ez lesz az utolsó alkalom, amikor a 107. honvéd utászszázad teljes állománya együtt volt. Mint eddig is, hárman mentünk a század élén: Takách főhadnagy, Lukács hadnagy és én. Mögöttünk a század, a katonák mögött a hosszú szánoszlop és a gépkocsik, végül leghátul egy raj, mint utóvéd. Kegyetlen hideg volt. A szél kitartóan hordta a havat az úton. Helyenként tisztára „söpörte” az utat, hogy csak a jégpáncél látszott, másutt több méter szélességben gyűjtötte össze a porhót, hogy alig tudtunk átkászálódni a buckákon. Jobbra-balra a végtelen hómezők, mögöttünk egy megvert hadsereg maradványai, előttünk a teljes bizonytalanság. Megszűnt a vezetés: nincs összeköttetés, sehonnan nem várhatunk utasítást, irányítást. Magára maradt a század ... Teljesen magára maradt, csak a szél száguldott körülötte, fújt, fütyült, sírt. Talán azokat a katonákat siratta, akik most még itt bajtársaik mellett tapossák a havat, de néhány óra múlva nem menetelnek többé. 20
