Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Cs. Varga István: A lázadó ember (Nagy Lajos önéletrajzi könyvéről)
„Az igazi valóságról nem sok szó esett. Ezt a valóságot az ideológia leplezte.” Leplezett és hamisított az ideológia, amelynek az irodalom és az újságírás tette a legfőbb szolgálatot. Nagy Lajos, a cenzúrát is beleszámítva, a megjelenési lehetőség végső határáig ment el írásaiban. Dugáruként volt kénytelen csomagolni mondandóit. Sokáig hitte, hogy az író megírhatja az igazat. Szomorúan veszi észre a szellemi szabadságot sújtó korlátokat. Az író és a kritikus sem lehet meg „pártosság” nélkül, mert valamelyik irányzatot szolgálnia kell, hogy létezni tudjon. Mellékszempontokból, cimboraságból, érdekközösségekből ered a kritika, nem objektív értékszempontok vezérlik az irodalomkritikát sem. Furcsa kettősségeket lát maga körül. Volt olyan Népszava-író is, aki naponta vezércikket írt, ha kellett a szocializmus ellen is, sőt polgári novellákat gazdag urak problémáiról, szerelmi viaskodásukról, azután pedig csinált „egy szocialista novellát”. Ez a kétlelkűség, végletes szerepjátszás, furcsa szerepazonosulás taszította Nagy Lajost, akinek már ekkor jelszószerú'vé vált ars poétikája az igazat írni alapelv. Ennek az illúziókkal telített kornak a „humora is megnyugtató, feloldó humor”: „Tömegével termettek a viccek, mindenekelőtt a parasztról. Azután a cigányról. A zsidóról. A nemzetiségekről, pontosan: a németről és a tótokról. [Román és szerb érintetlen maradt.] Termettek viccek még a koldusokról is. Meg a katonákról is, őrmestertől lefelé. A tiszt úr, a gróf a maga gazdagságával és gőgjével, a főpap a maga képmutatásával (...) ezek mind, mind nem lehettek a viccek tárgyai.” Nem véletlen, hogy a népdalok közül is a társadalmi sugallatúak váltak nehezen népszerűvé, mert ezek nem úri nóták voltak ... Kórképet kapunk a korabeli magyar irodalmi életről. Szerinte a Nyugat is a fejlődő ipari kapitalizmus és a bankélet kifejezője, amely egy új kapitalista réteg ízlését szolgálja. írói csak ellenzékiek, de Adyn kívül, egyikük sem baloldali — állapítja meg Nagy Lajos. Szépet akartak írni, nem feltétlenül igazat. Tanulságos az Osváttal való „kissé gyümölcsöző, de sok gyötrelmes harcot tartalmazó kapcsolat” története. Osvát elismerte ugyan Nagy Lajos tehetségét, de szándékainak útjában állt. A való világ egy parányi részének szép leírását többre becsülte minden társadalmi felismerésnél. Egy vitában kimondja fő ellenvetését: „Kérem, nem művészet a társadalom arcába köpni.” Előreugrik a szerző az emiékezésfolyamatban. Felidézi 1919 irodalmi változásait. Akkor arra kérték, hogy neve szerepelhessen a Nyugat címoldalán főmunkatársként. Aztán az ellenforradalmi rendszer megszilárdulásakor nevét kérés nélkül levették a címlapról. Fájó seb, hogy a Kommün sem becsülte meg illően. Az írók kategorizálását ekkor is Osvát szelleme hatotta át. Eredeti módon veti fel a magyar írók honoráriumának kérdését. Szerinte a magyar nyelvterület kicsi, az olvasók száma csekély. A kis díjazás az oka, hogy a magyar írók többet írnak, mint amennyit szabad. Ezért dolgozzák agyon magukat, ezért pusztulnak el korán, míg a polgári pályán működő társaik magas kort érnek meg egészségben. Hiába emlegetik nekik a műgondot és a lelkiismeretet, idézik Flaubert példáját, aki öt évig dolgozott a Bovaryné megírásán. Rossz az indoklás: Flaubert anyagi jóléte, biztonsága tette lehetővé a műgond kivételes fokát. De nálunk az írás áruértékét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezt bizonyítja több kortársíró pálfordulása is. Molnár Ferenc megírta az Éhes várost, de utána kényszerváltozások következtek, sőt konjunktúra-írások, amelyet az olvasóközönség, a publikum várt... Másokat bírálva, az önkritikáról sem feledkezik meg. Utólag tisztán látja helyzetét, szerepét: kávéházi író lett, „jómadár-távlatból” nézte a valóságot, ha kritikusan is. A proletársorsot is inkább mások elbeszéléseiből ismerte, mint a maga valóságában. Újságot nemigen olvasott, tájékozatlanságát fölénnyel palástolta... Korábbi értéke42
