Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Cs. Varga István: A lázadó ember (Nagy Lajos önéletrajzi könyvéről)

léseinek túlzásait, tévedéseit sem rejtegeti. Az ellentmondások részint abból adódnak, hogy mindig ragaszkodott a benne kialakult igazsághoz. Különös véleményt formált Adyról is. Szerinte az Új versek és a Vér és arany után túlságosan sokat írt, önmérséklés és önbírálat nélkül. Sok gyenge, sőt rossz, modoros, önismétlő, pózoló verse is akadt, mégis felülmúlhatatlannak látták a hódolók valamennyit. Olyan ez a bírálat, mintha egy költőt azzal vádolnánk, hogy nemcsak válogatott verseit írta meg, hanem teljes életművet alkotott. Móricz Zsigmond értékelésekor is elfogultan érvényesült igazságszenvedélyének szubjektivizmusa. Később belátja, hogy amikor szenvedélye űzte, elhagyta a mérséklet, az óvatosság, gyakran elvetette a sulykot, igaznak vélt dolgokat igazságként nyilvánított ki. Sőt kudarcaival is összekapcsolja magatartását: „Betegesen gőgös voltam, nagyobb érvényesülésemnek talán ez egyik akadálya volt.” Az is tény, hogy ennek a túlzó szigorúságnak a mellőztetés is alapvető oka volt, ez fokozta ítéleteit az igazságtalanságig végletessé.

ÖNÉLETÍRÁS ÉS REGÉNYFORMA

Nagy Lajos számára az önismeret, a valóságelemzés művészi eszköze volt az írás; az önformálás, az adott szellemi fokozat meghaladásának lehetősége. Élete tényei, a valóságosak és a fiktívek is általában jelentőségüknek, hatásuknak megfelelően kapnak helyet önéletírásában. A lázadó emberben arányosak az elbeszélő, valamint az elemzőmagyarázó részek és egyensúlyt biztosítanak. A személyiségrajz erőteljesebb a történeti síknál. Az önéletrajz meghatározó szabályai szerint az író csak arról szólhat, aminek részese vagy tanúja volt (Szávai János). Minden egyéb esetben Nagy Lajos az idézés eszközéhez folyamodik. Igyekszik az önelemző jelleg és a művészi formálás egységét megteremteni.

A lázadó ember egy kialakult világnézetű és jellemű író visszaemlékezése, akit őszinteségében is az igazmondás, az igazság eléréséért tett állandó erőfeszítés jellemez. Nem énregényt ír, mert az elbeszélő módhoz határozott önelemző jelleg járul, hősei- szereplői pedig valódi személyekkel azonosíthatók. Konkrét ténybeli hitelesség jellemzi, amely az empirikus érzékletesség és adatszerűség erős fokán — Barta János kritériumát alkalmazva állapítjuk meg — a valóság mélyebb, elvibb szintjének, lényeg- szerűbb összefüggéseinek a megragadására alkalmas. Nagy Lajos önéletírását megkülönbözteti a regénytől az is, hogy nem olyan eseményeket mond el, amelyek a valószerűség vagy a szükségszerűség alapján megtörténhettek volna, hanem konkrét, ténybelileg ellenőrizhető eseményeket, történeteket. így válik döntővé a dokumentumjelleg a művészi formálás magas foka ellenére is. Bár néhány részlete A lázadó embernek olyan művészi gonddal formált, mint egy regény, mégis a valódi és nem a valószerű tényeket rögzíti (például egy apostagi kislány kimentése a vízből).

Az elbeszélt eseménysorból Nagy Lajos életének folyamata, története, változása, írói arcképe bontakozik ki. A külvilág elsődlegesen az író személyén keresztül, egyéniségén és látásmódján átszűrve jelenik meg. Igazi fejlődésrajz ez, amelyet szerzője műalkotásnak is szánt. Az élet folyamatszerűsége tükrözi a fejlődést, az introspektiv jelleg folyamatos elbeszéléssel társul. Nem vallomásos, nem önfeltárásos ez az önéletírás. Az önigazoló szándéknál is mindig erősebb benne a tényrögzítő célkitűzés. Az író a művészi hatás érdekében sem igazít a tényeken, önmaga rovására is hű marad a valósághoz. Nem áll a külvilág, az irodalmi élet eseményeinek centrumában, mégis lényeges tendenciáiban igyekszik a kort, a társadalmat, az irodalmi életet megragadni.

Két idősík van egyidejűleg jelen A lázadó ember ben: az író életfolyamata, vagyis az átélő idősíkja, a múlt, valamint az elbeszélő jelene. Nyomon követhetjük azt a folyamatot, amelyben az író szakít a polgári értékrenddel, lázad a társadalmi értékrend43