Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Cs. Varga István: A lázadó ember (Nagy Lajos önéletrajzi könyvéről)
feleségre megalázó asszonyi sors várt. A férfi uralom palástolója volt a kézcsók, az udvariaskodás, mint valóságot eltakaró fedőképlet. A pénz határozott meg vagyont, barátságot, társadalmi tekintélyt, szerelmet. Ennek általános érvényén a kivételek mitsem változtatnak. A társadalomkép szomorú, személyes adaléka: az író faluról Pestre került nagyapja nem járt el a lányához. Belátta: „foltos, maszatos napszámosruhájában nem állíthat be oda, ahová kényes urak járnak kosztra.” Unokájával is máshol találkozott, ez az ágyrajáró „öreg, szomorú paraszt- ember”, akinek „értelméhez és leikéhez” unokájának kellett volna megtalálnia az utat. De erről az író már csak a késő bánat rezignációjával emlékezik... Ebben a világban a munkás a kultúra részesévé nem válhatott. Elméjét, legjobb erőit elszívta a létharc, lekötötte az életküzdelem. Találó képet kapunk a magyar arisztokráciáról. Az urak élete abból állt, hogy elköltötték, felélték jövedelmüket. Helyettük mindent elvégeztek: a fizikai munkát a cselédség, a szellemi-irányítóit a jószágigazgatók, tiszttartók. Házitanítóként ismerte meg Nagy Lajos ezt a külsőségeiben kellemes életet, jómodort, udvariasságot, amely- lyel az arisztokrácia tudott önmagáról illúziót kelteni. A díszlet mögött más is rejtőzött: az arisztokraták lenézték a dzsentrit, lenézésük utálatnak is beillett. „Az arisztokratizmus az emberutálat kultusza, de olyan nagymérvű, hogy betegségnek is beválik” — vonja le konklúzióját az író. Az arisztokratikus alak, kifinomultság az ő szemében évszázados dologtalanság bizonyítéka és eredménye volt. Könyvet nem, újságot is ritkán olvastak. Mindent hallomásból, társalgásból tudtak meg. Minden vezető pertu volt nekik, de még Andrássyt és Apponyit is lenézték, mert túlságosan műveltek voltak. A közfelfogás szerint ugyanis egy szónokló, firkáló intellektuel mégsem igazi úr. A magyar irodalomról is inkább csak előítéleteik voltak: a Fóti dal költőjét „őrült”- nek, Petőfit futóbolondnak, csirkefogónak tartották . . . Nagy Lajos azt látta maga körül, hogy amíg a gazdagok Európát járják, költekeznek, szórakoznak, addig sok falusi ember a faluból, sok budapesti pedig a fővárosból ki se mozdul egész életében. Neki is ritkán volt alkalma utazásra. Arisztokrata tanítványa kegyelem kenyerén jutott el Kolozsvárra is. Megcsodálta a Mátyás-szobrot, Fadrusz mester „látását élményül” könyvelte el. Megállapítja, hogy az erdélyi mágnások az az anyaországiaknál demokratikusabbaknak mutatkoztak, kávéházba, vendéglőbe, tehát polgári helyekre is jártak. Egy másik vidéki tartózkodása Abaújszántóhoz fűződik, ahol a szolgabírói posztot töltötte be egy ideig. Ekkor látogatta meg néhányszor Kassa és Miskolc kávéházait is. Nem sok sikerrel látta el ezt a tisztséget, mert igazságmorált képviselt, elvetette az urizálást, a protekcionizmust, így az összefonódó dzsentri-társadalom támogatását is elvesztette. Véget érnek a békeidők, jön a háború, a hazafias felbuzdulás. Különös bódulat volt ez, amelyet elítélt, de hatása alól mégsem vonhatta ki magát. Úgy érezte, a háborús körülmények közt egyre lefokozottabb szellemi életet él. IRODALMI ÉLET — „AZ IGAZI VALÓSÁGRÓL NEM SOK SZÓ ESETT” Kezdetben versekkel próbálkozik, de sikertelenül. Tehetségének igazi terepét a novella műfajában találja meg. 1912 februárjától lesz szabadúszó, független, írásnak és írásból élő ember. Megszenvedi az ellentmondást: íróként független akar maradni az igazságtalan társadalmi munkamegosztásban, de ennek hierarchiája szerint kell érvényesülnie íróként is. A népszerű, jól kereső írók eleve másod-harmadrendű tehetségek voltak, kiszolgálták az uralkodó ideológiát, kielégítették a polgári ízlést. Irodalomban, újságírásban 41
