Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Cs. Varga István: A lázadó ember (Nagy Lajos önéletrajzi könyvéről)
CS. VARGA ISTVÁN A LÁZADÓ EMBER Nagy Lajos önéletrajzi könyvéről A magyar önéletírás a 20. században gazdag és változatos képet mutat. Kassák, Bernáth Aurél, Németh László, Borsos Miklós, Major Máté, Vas István, Gyergyai Albert, Déry Tibor, Tamási Áron önéletrajzi munkáinak a sorába illeszkedik bele Nagy Lajos műve: A lázadó ember. Nagy Lajos önéletrajzi tetralógiát tervezett, de mindössze két, egymástól eléggé különböző kötet készült el: A lázadó ember 1948-ban és A menekülő ember 1954-ben. Önéletrajzának első kötetét 1944. november 9-én kezdte el írni. Időközben meghal édesanyja, így írhat mindarról, amiről addig kíméletből, tapintatból hallgatnia kellett: a törvénytelen származásról és következményeiről. Felszakadnak érzelmi életének emlékeinek gátló zsilipjei, önéletrajzi regénye a hatodik fejezettől kezdve erőteljesebbé, nagyobb sodrásúvá válik. Az új világkonstelláció beálltával a valóságelemzésre és emlékidézésre is reális lehetőséget kap. A jelen írás Nagy Lajos önéletírásának első kötetét, A lázadó embert elemzi, az író életútját, társadalomképét, a magyar irodalmi életről adott látleletét vizsgálja elsősorban. Azt az utat járjuk végig, amelynek során a nagy lélektani tudású és kitűnő emberismerő író „kikezdhetetlen morális hitelű autonóm egyéniséggé” válik (Tarján Tamás). SZÁRMAZÁS — „A KESERŰSÉGÉRZÉS CSUPÁN ENYHÜLT, DE MEG NEM SZŰNT” Nem a születés-származás tényeivel, hanem a szellemi-erkölcsi karakter kialakulásának elbeszélésével kezdődik A lázadó ember. Az író nem büszke származására, nem ünnepli irodalmian, nem is lehet, hiszen egész életére kiható, fájdalmas tény „a törvénytelen származás”. Sokáig úgy érezte, mintha büntetett előéletű lenne, akinek folyton attól kell félnie, hogy előéletének szégyenfoltja kiderül. Apjának csak a fényképét ismerte, a nevét sem ejtették ki előtte, mert szégyennek tartották. Töredékekből, utalásszilánkokból szerkesztette össze származásának történetét: apja „úri család fia volt, a családnál anyám mint gyereklány szolgált. Basa Lajos a neve, abrudbányai származású, az apja református püspök volt, ő a Selmecbányái erdészeti akadémiát végezte el, és valamelyik uradalomban erdész.” A gyermek félt, irtózott apjától, mint egy bűntevőtől, aki anyját gyalázatba ejtette és elhagyta, a fiát pedig sosem látta. Miatta kellett elszenvednie a „fattyú” megbélyegzést, eltűrnie a „zabigyerek” csúfszót, amely már kissé tréfásnak tűnt és használójából enyhébb rosszakaratot vélt kihallani. A származás sújtó terhét a felnőtt író pszichoanalitikus kezeléssel is szerette volna csökkenteni, azonban „a múlt eseményeihez kapcsolódott keserűségérzés csupán enyhült, de meg nem szűnt.” Önéletírásának így lesz sajátos alapja a gyermekkor alaprétegeinek feltárása, amelyekre ráépülnek a későbbi életszakaszok, élménysíkok. Egész személyiségének kialakulásában fontos szerepe volt származásának, a gyermekkori és ifjúkori kettős (falusi és fővárosi) élményvilágnak, amelyből kinő az íróvá válás 38
