Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Vekerdi László: A Pincenaplóról

ben elfér az egész ország nyomorúsága, szerencsétlensége, alávalósága, magatehetetlensége, kiszolgáltatottsága. És nem csupán pillanatra korlátozott érvénnyel. Akárcsak Darvas vagy Kassák, ő is megelőző bűnök és aljasságok logikus végkifejleteként láttatja azt, ami éppen történik. A pinceélet elfogadhatatlan szörnyűségei még akkor elkezdődtek, amikor az emberek elkezdtek fölkészülni rá, amikor egyáltalában elfogadták lehetőségként a háborút. „Eleinte kis adagokat adtak be nekünk a háborúból. Egy kis dicséretét a német erőknek, egy kis ígérgetést a ragyogó jövőről, hazudozást az angolokról. Megint próbáltak. Kipróbálták, hogyan bírja szervezetünk a mérget. Később következtek a légóleckék az udvaron, a légógyakorlatok a pincében. Nagyképű emberek, parancsnokok és tömbparancsnokok megszállva a felülről ható szuggesztiótól, előadásokat tartottak nekünk arról, hogyan védekezzünk az ellenséges bombától. Igen, az ember a merényleteire úgy készül, hogy azt mondja: Védekezem.” A taktika az uralmon lévők szempontjából tulajdonképpen bevált: „a tagadók, a vonakodók száma az idők folyamán mindinkább csökkent.” A gaztett lehetségesként való elfogadása óhatatlanul cinkossá avat.

Ezért kerül a Pincenapló-ban centrális helyre a zsidóüldözés, az átültethető gaztett szörnyű mintájaként. „A bombázást valahogyan talán lehetett kerülgetni, annak esetlegességében és rövid tartalmában is lehetett hinni, az emberüldözés azonban irgalmatlanná fokozódott s előle aligha lehetett menekülni.” Híven beszámol kínzó csodálkozásáról a zsidók gettóba hajtása láttán: „Hát ez is lehetséges? Ez! Sokezeréves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristen! író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre.” De nem holmi megfoghatatlan emberi „gonoszságot” okol. Akár a Kiskunhalom-ban, itt is lényegretörő egyszerűséggel értelmezi a kegyetlenség pszichológiáját: „Egy támadás után megnéztem a Keleti-pályaudvar sérüléseit. Egy úriember a tömegben megrázta az öklét és megfenyegette — nem az angolokat, sem az amerikaiakat, hanem a zsidókat. »Az első zsidót, aki elém kerül, a saját kezemmel fojtom meg!« Igen, a vesztő kártyás is haragszik a kibicre. Ha rosszul jár a lap, kell, hogy valaki emberfia legyen az oka. A balszerencse dühöt gerjeszt, a düh pedig személyt keres, akire irányuljon. Kell, hogy még a természeti csapásnak is ember legyen az okozója. A jégverést is valaki idézi elő.” Nagy Lajos pincéjét nem a bombázások, mégcsak nem is halmozódó nyomorgásokteszik igazán elviselhetetlenné, hanem ez az iszonyatos kollektív butaság, amely még a saját pusztulása árán is mások vesztére tör. „A gonoszságukat értem, az természetes. De a butaságukat nem értem, mert az ember- feletti.” Ez az igazi pince, ez az érthetetlen és emberfeletti butaság. És Nagy Lajos tudja jól, hogy ebből a pincéből nagyon nehéz lesz szabad levegőre jutni; még a felszabadulás után is folyton gyötri a félelem, hogy vajon egyáltalában belátható időn belül sikerül-e? Régebben szemére vetették kritikusai, hogy nem bízik eléggé az „Ember”-ben; ma népek, nemzetek, nyelvek elleni ravasz kollektív gyűlöletszítások idején inkább tisztánlátását csodálhatnánk. Hányszor, a világ hány helyén elismételhették volna azóta is a szűk és sötét budapesti pincében leírt szavait: „Tudjuk mindnyájan, hogy amikor egy nagy területet valami természeti csapás ér és kitör az éhínség, szedi áldozatait az éhhalál, emberhúst esznek a megszorultak, akkor elindul valami nemzetközi segély, de mijidig kisméretű, már a szükséghez képest, és lassú menetű. Amikor pedig meg kell rohanni egy területet és ott pusztítani, ölni, hódítani, hatalmaskodni, akkor milyen villámgyors a tempó, milyen óriási a buzgalom!” Közvetlen tapasztalat és általános érvény Illyés művészetében kerül még ilyen közel egymáshoz: nem hiába értette meg leginkább éppen ő Nagy Lajos gondolkozásának eredendő és mélységes humánumát. Ezért ismerhette föl és csodálta mondataiban „a szív fűtötte elme munkáját.”

35