Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Vekerdi László: A Pincenaplóról

Nem mindig könnyű persze mondataiban meglátni a szívet, mert kérlelhetetlen logikájú elme Nagy Lajosé. Még a háború grandiózus értelmetlenségében is az értelmet keresi. Hogyan érthető meg, hogy a nyilvánvaló vereség küszöbén úgy grasszálnak a németek s magyar kiszolgálóik, mintha örökké tartana uralmuk? Hogy nem tartanak a büntetéstől? „Nem lehet igaz, hogy ők még reménykednek a győzelmükben. Ez lehetetlen. Talán abban reménykednek, hogy sikerül megszökniök. Csak egymás előtt ját- szák a bizakodót. Szuggerálják egymást, s látszólagos bizakodásukkal terror alatt tartják a jobbérzésűeket. Hiszen ha jelét adnák, hogy ügyüket elveszettnek látják ők maguk is, abban az órában végük lenne”. Szuggerálhatóság, gondolkozási sablonok rémuralma, elszánt és erőszakos klikkek terrorja tárul a pincéből szétnéző Nagy Lajos szeme elé. Iszonyatos, ember feletti, másokat, de végül önmagát is elpusztító butaság. Butaság, mely inkább önmagát is képes romok alá temetni, csakhogy ural- kodhassék, csakhogy egy nappal tovább tombolhasson féktelen hatalmában. „A gonoszságukat értem, az természetes. De a butaságukat nem értem, mert az emberfeletti." Tarján Tamás értő monográfiájában „tétova kiábrándultság”-ról, „vissza- vonulás”-ról, „kívülállás”-ról ír az öregedő Nagy Lajost jellemezve, s nyilván nem alaptalanul. De ez a kiábrándultság és kívülállás kartéziánus: a gondolkozó elme válasza a sablonokkal kollektív őrültségekbe terrorizálható kor iszonyatára. Ezt a kívülállást a vizsgáló és vizsgáztató ész minősíti. „Tehát a csodálkozás emészt — írja —. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgésemet, odaállani eléjük és felordítani: Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek? Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember és van jóravaló ember.” Nagy Lajos „kívüIáilás”-a a gonoszok és buták megtagadása és a jóravaló emberek féltése. A Pincenapló megintcsak Illyést igazolja, aki ebben a látszólag hideg és érzéketlen „neuraszténiás”-ban meglátta s becsülte az érző szívet. Lám, a pince-élet nyomorodó körülményei nyomban a nálánál még nyomorultabbakra emlékeztetik: „Milyen állapotok lehetnek például egy józsefvárosi földszintes proletárházban? Hiszen ott a pince is alkalmatlan, szűk odú, fölötte nincs magas épület, óriási a veszély. A munkából élő szegényeknek élelmiszer-tartalékjuk sem lehet. Ha az ember el akarja képzelni, hogy mi van ilyen helyen, megáll az esze."

Ugyanez az együttérzés és féltés íratja be a naplóba rokonai és barátai nevét; felesége gettóba zárt anyjáét s elhurcolt húgáét. S egyetlenként az írók közül Veres Péterét: „Mi van például Veres Péterrel?” Nem tudhatta, hogy nem messze tőle, egy Bajza utcai pincében „dekkolt” akkoriban éppen Veres Péter, amint a maga idején Az ország útjó-ban majd meg fogja írni, Nagy Lajoséhoz hasonló nyíltsággal önmaga és együttérzéssel az elesettek iránt, meghatóan szép elismeréssel emlékezve a segítség veszélyét vállaló s a gonosznak ellenálló emberekre. E tekintetben Veres Péter írása kiegészíti Nagy Lajosét. De tán egész művészetükben efféle komplementaritás kapcsolja őket, az ész nevében a maga krtiikai szempontjait kidolgozó „kívülállót” és az emberi lét örök evidenciáit kereső „kollektivistát”. Művészetük kiegészíti egymást és elválaszthatatlanul összetartozik a tisztesség és a jóravalóság szolgálatában, bizonyítékául a magyar irodalom eredendő egységének, mely újra és újra helyreáll „kopaszok” és „hajasok” meddő (ám azért olykor nem veszélytelen) civódásai nyomán.

36