Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Vekerdi László: A Pincenaplóról
VEKERDI LÁSZLÓ A PINCENAPLÓRÓL A magyar irodalom nyomban a szörnyű háború után eszmélő írások, sorával jelentkezett. Darvas József tiszta prófétai hevülettel ítélkezett az országot romlásba taszító osztályok felett a Város az ingoványon-ban, Kassák Lajos szívszorítóan szép Kis könyvében gyűjtötte össze megrendítő élményeit haldoklásunk emlékére. Pilinszky János, Jánosy István, Csanádi Imre, Vas István, Lakatos István azután Kassák prózájához méltó versekben összegezték és nyomozták rettenetek és felelősségek kínzó kényszereit és örökségeit. Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Bibó István, Boldizsár Iván, Szabó Zoltán, Veres Péter pedig — nyíltan szembenézve múltunk árnyaival — tépelődő és eligazító írásokban keresték a magyar béke jövendő lehetőségeit. Ha egyszer mégiscsak újra megnyílnak majd a Széchenyi Könyvtár raktárpolcai, összegyűjthető lesz tán a maga teljességében ez a szerteágazó eszmélkedő irodalom, legalábbis a nyomtatott része, mert a találkozásokban, beszélgetésekben, reménységekben szétsugárzott energiákat nyilván nem lehet már összegyűjteni soha. Egyebek között éppen ezért volt olyannyira hiányokat pótló — és kijelölő! — Kabdebó Lóránt izgalmas interjú-sorozata — „A háborúnak vége” — a Kortórs-ban: figyelmeztet rá, hogy az újraindulás pillanatában milyen és mennyi sokféle szép erők táplálták irodalmunkban az életet. Valóságos új reformkor körvonalai kezdtek kibontakozni, sorban immár a negyediké a Negyvennyolc előtti évtizedek, a századelő és a harmincas évek szellemi mozgalmai után. Ebben a gazdag eszmélő irodalomban a helye az elsők közt Nagy Lajos Pincenapló-jának. Szinte kötelességszerűen szoktuk idézni Nagy Lajosról Illyés telibetaláló jellemzését: „Félelmetes —tréfából egyszer így mondtam neki: köz- és önveszélyes — emberismerő volt.” De a folytatás legalább ennyire lényeges: „Nemcsak kora társadalmáról volt lesújtó véleménye, hanem kora embereiről is. A szegényekről is.” De nem — mint kritikusai többnyire vélték — eredendő „borúlátása” vagy éppen rejtett „embergyűlölete” miatt. Illyés nagyon tisztán látja, hogy Nagy Lajos „igazán azért korholta az embereket, mert szeretni akarta őket. Végül — mit tehetett? — megbocsájtott nekik, és mosolygott rajtuk. Félelmesen ismerte a körülményeket is.” Ez a kettő: a félelmetes emberismeret és a körülmények félelmes ismerete sűrítődik a Pincenapló-ban képletszerű tisztaságban. Még fokozza a hatást a színtér: a tudás evidenciájának szintjére emelkedő ismeret színtere itt a pince, a sok és egymástól is elzárt sötét ház alatti üregek egyike Budapest ostromának végnapjaiból. Alig jár ki néhány utcányira, a hírek is ilyen utcányi-háznyi távolokból érkeznek. Az értesülésektöbbsége a létfenntartás elemi híreire korlátozódik; egyszerű közlésekre. Ma ismét borsót kellett enni, de a szomszédnak lekváros palacsintára is futotta. A kapu előtt legyilkolt zsidó lábáról leszedték a cipőt. A pincén áttörő németekről mintha fosztana a fennsőbbrendűség gőgje. A nyilasok még mindig razziáznak. Mi lesz, ha az utolsó gyertyacsonk is elég? Milyen bajos két bombázás szünetében kikefélni a testhez hozzánőtt télikabátot! Hogyan lehet aludni a szinte állandó köhögés ellenére? Mi lesz, ha megjelennek a tetűk, ha ugyan addig mindent el nem temet az elébb-utóbb majd csak telibe találó bomba. Többnyire ilyen és hasonló helyi érvényű — bár persze többnyire rettenetes — apróságokat rögzít a napló, nagylajosi szenvtelenséggel és tárgyilagossággal. Hogy aztán akár a Kiskunhalom-ban vagy a Budapest nagykávéház-ban a tárgyszerű jelentéktelenségekkel ábrázolt színtér villanásszerűen kitáguljon, s látni kényszerüljünk mögötte egy egész város, egy egész ország, egy egész társadalom kínlódó vonásait. A körülményeket. Nagy Lajos pincéjé34