Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Szeli István: A magyar kultúra útjai Jugoszláviában
elképzelt kívánalomhoz, mint a valóságos helyzethez szabja. Például a peremvidéki létnek, a „pereméletnek” inkább a negatívumait, menekülésre ösztönző oldalát hangsúlyozza, s nem azt a pozitív tartalmat, szellemi hozományt, amit például Adynak, Csáthnak, Kosztolányinak adott (s amiről Ady esetében Király István olyan meggyőzően írt). Vagy amikor Szeli a félmilliós jugoszláviai magyarságról beszél, csak a Vajdaságban élő magyarságot tartja szem előtt, és nem veszi figyelembe Horvátország és Szlovénia magyarjait, a két, mintegy 25 ezer és 10 ezer fős népcsoportot, helyzetük és sorsuk különbözőségét, sajátosságait. Ezt a mellőzést, sorsuk „leírását” ők maguk sérelmezik legjobban. Talán az is csak a hangsúlykülönbségen múlik, amit a szerző a jugoszláviai magyar irodalom helyéről, szerepéről, „státuszáról” mond. Szeli a jugoszláviai magyar irodalom „önállóságát” hangsúlyozza, „nemzetiségi” jellegét emeli ki, nem tagadva persze ennek az irodalomnak anyanyelvi kötődését, „a közös származás emlékét és a nyelv által átörökített művelődési hagyományokat”. Véleményünk szerint viszont a „nemzetiségi” jelző elsősorban statisztikai, jogi, politikai fogalom, és nem esztétikai, művészi vagy irodalmi. Vagyis az országhatáron túl magyar nyelven születő, a közösségi, anyanyelvi, etnikai, történeti, kulturális kötöttségeket vállaló irodalmi alkotás mindenekelőtt a magyar irodalom része, természetesen miné- műségének leírásában nem mellőzve azokat a „szempontokat” sem, amelyek létrejöttének földrajzi—politikai helyére—meghatározottságára utalnak. Ez nem „a magyar nemzeti irodalom hipotetikus egységének” a hite, hanem a magyar irodalom hét évszázados múltjának igénye, folytonosságának és fennmaradásának a reménye. Végső soron persze egy irodalom hovatartozása nem a kívánalom kérdése, nem teoretikusok, irodalomtörténészek vagy kritikusok akaratán múlik, hanem mindenekelőtt az író választása és döntése, a művek gondolatiságában kifejezett „válasz”. Látszólag laza definíció, mégis ez tartalmazza talán a legkevesebb kizáró elemet: ahogy magyar az, aki magát magyarnak vallja, azonképpen az a mű, amelynek írója magát magyar írónak mondja, az egyetemes magyar irodalom része. E tekintetben a jelen valósághoz is, a természetes változást figyelembe vevő történelmi kívánalomhoz is közelebb állónak látszik például Sütő András vallomása vagy Illyés Gyula „ötágú síp” metaforája, mint az a megközelítés, amely „a magyar irodalmak egyidejű jelenségeinek szemléletéből indul ki”, s amely szerint „a jugoszláviai magyar irodalom maga is nemzeti irodalom”. (Sütő András magyar író, romániai illetve Romániában élő magyar író, és nem romániai „magyar nemzetiségi” író. Mikes Kelemen Rodostóban is magyar író volt.) Szeli István a magyar kultúra jugoszláviai útjainak vizsgálatakor az eredményeket, a kedvező változásokat okkal helyezi előtérbe. Aligha vitathatók például azok az adatok, amelyek alapján az iskolaügy terén a háború előtti, 1939/40-es helyzetet az 1945/46-os helyzettel egybeveti. De a szerző a jugoszláviai magyarság kultúrájának árnyoldalát is látja. A magyar nyelvművelő egyesület történetével, létrejöttének szükségességével kapcsolatban írja: „Jóllehet az itt élő félmilliós magyarság egymás közti érintkezésében addig is anyanyelvét használta, a közhivatalok sem zárkóztak el mereven a nemzetiségek nyelvétől, a közéletben pedig már a szocialista Jugoszlávia megteremtése óta érvényben van a szabad nyelvhasználat elve, a felszabadulást követő két évtizedben mégis szüntelenül fakult nyelvi öntudatunk, folyton erősödött a nyelvi disszimiláció irányzata, ami különösen a gyökér- telenebb művelődési hagyományú területeken az anyanyelvcsere tömegesebb előfordulásához vezetett. Az anyanyelv-feladás és a környezethez való (közömbösségből, félreértett érdekből, rosszul értelmezett hazafiságból történt) önkéntes nyelvi elhasonulás ma már .bejáratott’ útja az anyanyelvű iskoláztatás jogáról való nagyarányú lemondás. Kulturális kormányzatunk intenciói és a JKSZ proklamált elvei ellenére is az anyanyelvi oktatás aggasztó méretű erőtlenedésének, az anyanyelvi műveltség iránti igény állandó halványodásának s a nyelvi kérdések iránti érdeklődés megcsappanásának igen sok más, aggasztó jele figyelhető meg társadalmunkban.” így Szeli István, aki „az imént említett sok egyéni és társadalomlélektani indítékok közül” csak egyre tér ki részletezőbben, a „nyelvpolitikai tényezőre”. Mint említettük, könyvét a szerző 1979-ben irta. Azóta megismertük a legutóbbi, 1981-es jugoszláviai népszámlálás hivatalos adatait is. Eszerint az elmúlt népszámlálás, 1971 óta, vagyis tíz esztendő alatt Jugoszláviában a magukat magyarnak vallók száma több mint tíz százalékot fogyott. (Horvátországban ez a csökkenés még súlyosabb, ott tíz év alatt a magyarság erodálódása mintegy harmincszázalékos. E tendencia megtartásával huszonöt év múlva ott már nem él magyar . . .) Az „aggasztó jelek” egyik lehetséges magyarázatára mi is kitérnénk. Nevezetesen egy tudati-lélektani tényezőre. Arra tudniillik, hogy a jugoszláviai félmilliós magyarság egy része nem akar magyarnak megmaradni, mert úgy látja (vagy öntudatlanul úgy érzi), hogy a jugoszláviai magyar értelmiség egy része elszakadt a szélesebb néprétegektől, a zömében vidéki-falusi lakosságtól. A „nyelvek egyenjogúsága és egyenrangú használata” gyönyörű elv, de megvalósulásának feltételei vannak. Szeli Istvánnak tökéletesen igaza van akkor, amikor a nyelvművelés, a nyelvápolás fontosságát hirdeti. Azonban azt is látni kell, hogy magyarságát, nemzetiségi hovatartozását csak az őrizheti meg, aki a műveltség alapjait, az írást-olvasást, az általános iskolai ismereteket anyanyelvén szerzi meg. Enélkül az egynyelvűség kétnyelvűséggé, majd a kétnyelvűség anyanyelv- cserévé alakul át. Az adatok ismeretében tehát 92
