Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Szeli István: A magyar kultúra útjai Jugoszláviában
menő valamennyi változás, a társadalmi-gazdasági viszonyok átrendeződése különböző módon érintette az egyes nemzedékeket (más és más törekvéseket, értékmintákat hozva felszínre), mindenekelőtt a differenciálódással összefüggő társadalmi jelenségeket veszi vizsgálat alá. S a családi földtulajdon hatását éppúgy nyomon követi, mint a jelenlegi kisgazdaságok szerepét vagy éppenséggel a három nemzedék egymás mellett éléséből származó ellentéteket. Akárcsak az előző fejezetekben, ezúttal is mérhetetlenül sok — többnyire százalékos adatot sorakoztat fel. Ám minél több adat összevetése köti le az olvasó figyelmét, annál kevésbé lesz képes pontosan figyelemmel követni a különböző magatartás- és életmódminták kialakulását meghatározó törvényszerűségeket. Az anyagi javakkal kapcsolatban észlelhető változásokat is pusztán a különböző tárgyak (lakás, autó stb.) birtoklásán keresztül mutatja ki. Elfeledkezvén arról — a társadalom néprajzi kutatások során többszörösen igazolt — tényről, hogy az anyagi javakkal kapcsolatosan a legdöntőbb változás nem egyes tárgyakban, hanem a szemléletben fogható meg. S ha ez így túl tudományosan hangzik is, a bizonyításhoz elegendő felidézni a személyes interjúk szövegét. De nem volna nehéz olyan megállapításokat sem kiragadni, melyek implicit módon szemben- állnaka vizsgált tényekkel. így például a kötet érvanyaga alapján — mely jelen esetben a kutatás során kapott adatok értelmezésével egyenlő — aligha lehetne meggyőzően bizonyítani, hogy a tar- diak életlehetőségeinek bővülését a kisvállalkozások jelentenék. Mint ahogy eleve kétségesnek látszik annak feltételezése is, hogy a második gazdaságnak a falu társadalmára gyakorolt hatása a leglényegesebb társadalmi jelenségek egyike. Némi iróniával azt mondhatnánk: a könyv szerzőjét a tágabb érvényű következtetések levonásában az előfelvetések és a tények koherens rendszere akadályozza meg. S ha ez a kijelentés kissé elfogult is, Simó Tibor szociológiai vizsgálódását igényes vállalkozásként fogadhatjuk el. (Kossuth, 1983.) KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN SZELI ISTVÁN: A MAGYAR KULTÚRA ÚTJAI JUGOSZLÁVIÁBAN Az anyaország határain kívül található ötmilliónyi magyarságból mintegy félmillió ma Jugoszláviában él. Erről a félmillió magyarról az átlagos magyarországi lakos még kevesebbet tud, mint az erdélyi vagy a felvidéki magyarságról. Tájékozatlanok vagyunk lélekszámának alakulásáról, területi elhelyezkedéséről, múltjáról, mai életéről, lehetséges jövőjéről is. Ki gondol arra, hogy mi különbség van Szlavónia és Szlovénia között? Ki olvassa a Hid-at? Ki ismeri az újvidéki Hungarológiai Intézet tevékenységét? Tudjuk-e, hogy évente hány könyvet és milyen példányszámban jelentet meg a Fórum Kiadó? Vagy: melyek az anyanyelv használatának jogi biztosítékai és intézményi feltételei a mai Jugoszláviában? Honi tájékozatlanságunkat nagymértékben segít eloszlatni Szeli István A magyar kultúra útjai Jugoszláviában című, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent munkája. Bár a könyv eredetileg 1979-ben, Belgrádban látott napvilágot, a szerző az új kiadásnál néhány változtatással tekintettel volt a magyarországi olvasókra. Szeli a címben jelzett kérdés avatott ismerője, a magyar kultúra útjait Jugoszláviában belülről látja, a jugoszláviai magyar irodalom egyik kitűnő teoretikusa, s mind a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület létrehozásában, mind az újvidéki Hungarológiai Intézet megalakulásában elévülhetetlen érdemei vannak. Könyve összefoglaló, tájékoztató jellegű kiadvány, elsősorban eszmetörténeti tanulmány. Mondanivalóját — a bevezetés után — tizenegy fejezetre osztva tárgyalja. A magyar kultúra jugoszláviai „útjait” történeti és társadalmi beágyazottságban vizsgálja, alapállása erősen önkritikus, megállapításait idézetekkel, bő szemelvényanyaggal dokumentálja. A tanulmány célja: a jugoszláviai magyarságnak a „nemzeti kisebbségiből az önigazgatási rendszeren alapuló jugoszláviai társadalomban nyelvi egyenrangúságot és egyenjogúságot élvező „nemzetiség”-gé való átfejlődésé- nek a vizsgálata. Más szóval Szeli eszmei-politikai igénye: a „polgári-kisebbségi" művelődési tartalmak helyett a „nemzetiségi kultúra” megteremtésének a szükségessége. Ha a történeti anyagban, egy-egy idézet értelmezésében volna is vitatható, a szerző sommázott ítéletével, végkövetkeztetésével egyet lehet érteni: a „kisebbségi” viszony alárendeltséget fejez ki, s a nacionalizmus lehetőségét rejti magában; a „nemzetiség” mellérendeltséget hangsúlyoz, s figyelembe veszi a történetiséget és a jelenlegi jogi helyzetet is. Azzal is egyet lehet érteni, amit a különböző kultúrák kölcsönösségéről és a jugoszláviai magyarság „kettős kötöttségéről” mond: a félmillió jugoszláviai magyar nemzetiség kultúrája beletartozik, része a magyar nemzeti műveltségnek, s ugyanakkor összetevője, alkotóeleme a soknemzetiségű jugoszláv állam kultúrájának. Különösképpen elmélyülten foglalkozik a jugoszláviai magyarság kultúrájának két fontos területével, a nyelvműveléssel, a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület történetével, munkájával, valamint az irodalommal. A művelődési intézmények közül az újvidéki bölcsészkar magyar nyelv és irodalom tanszéke, valamint a Hungarológiai Intézet tevékenységét ismerteti. Szeli István mindenekelőtt tájékoztat, és célja nem álláspontjának részletes kifejtése. Teoretikus, így megállapításait alkalmanként inkább egy 91
