Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - MŰVÉSZET - Hatvani Dániel: Fényképek egy mélyvilágból
MŰVÉSZET FÉNYKÉPEK EGY MÉLYVILÁGBÓL Fekete szántás, fehér tanyafalak. Tóth István, a Cegléden élő fotóművész e számunkban közreadott fényképes sorozatában a látvány csakúgy, mint a látomás e két alapszínre épül; a színes televíziózáshoz mostanában hozzászokó szemünknek e kettő együtt a színtelenség; az optika tudománya pedig a fehéret valamennyi szín együttes jelenlétének, míg a feketét a színek hiányának tartja. Mindez igaz. Csakhogy messze nem nyújt elégséges magyarázatot ahhoz a varázslathoz, melyet a fényképek pazarló gazdagsággal árasztanak magukból. Nosztalgiává oldott gyermekkori élmény volna csupán Tóth István világa? Ha nem is volna több, akkor sem volna feltétlenül érdemtelen a megörökítésre. írhatnánk akkor róla: alázattal eleget tett a krónikás kötelességének: lencsevégre kapta az épp kihunyóban levő múltat, szinte az utolsó pillanatban. A művész azonban láthatóan és érzékelhetően azzal az eltökéltséggel eredt az „elveszített Éden” nyomába, hogy egyúttal annak természetrajzát is „leírja”, talán maga sem gondolván arra, hogy csak ezáltal kerülheti el a gyermekkor megidézésének legnagyobb veszedelmét, a világgal való ütközéseket letompító idillt. Mondhatni — akár volt prekoncepció, akár nem —, a hívás száz százalékig „bejött”; a költészetté nemesedett meg- idézés még az örök természeti motívumoknak is az emberi léptékeit tartja lényegesnek, mert az, aki ebben a világban nő fel, a küzdelemmel és a szegénységgel jegyes. Ha úgy tetszik, bélyeges, sőt megbélyegzett. Ezért érezzük annyira helyén- és jelenvalónak az ócska vödröt, a csibeetetőt, a kutat, s az összes többi rekvizítumot csakúgy, mint a távoli, egzotikus bolygók felszínét idéző disznófertő alját, s érezzük törékenységükben is pusztíthatatlannak — Pintér Lajos szép és érzékletesen telített megfogalmazásával —a „nagymama-arcú tanyákat”. Azt már egészen tudatosan érzékelteti Tóth István — egyebek között még a légy- szem-optika technikájával is —, hogy itt egy kozmikus világról van szó, mely világ együtt lélegzik a természettel, elszakíthatatlan attól. Ám a kozmikusság úgyszólván társadalmi értelemben is jelen van: aki ilyen világban nő fel, nagy eséllyel számíthat arra, hogy élete fogytán ugyanilyenből fog kilépni. Nem azért, mert a környezet mindenható erejű, hanem mert ennek a mélyvilágnak törvényei vannak, melyek kötnek, s ha kell, „lehúznak”. Jól tudták ezt minden korokban a „nem menekülhetsz” drámai ráébredé- sét megéneklő költők. Nymodon Tóth István hibátlan szerkezetű és szerkesztettségű képeit a szegényekről (-hez) szólni tudás a szociofotó érvényéhez közelíti, a lírai élmény teljes frisseségének megtartásával. HATVANI DÁNIEL 89
