Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Alekszandr Naumov: Mahmud és Khiva (Buda Ferenc fordítása)
Az igazi Mahmud megtért Khivába, amelytől, úgy tűnik, el sem szakadt hosszú hét évszázadon át. * * # Az „iszlám reneszánsz” manapság oly népszerű fogalma számomra nem Buharában, Iszmail Szamani csodálatos síremléke előtt, nem Szamarkandban és nem Khivában telt meg először látható értelemmel, hanem Kunja-Urgencsben. Egyetlen alkalommal jártam ott, sok évvel ezelőtt, februárban. Egy ócska kis teherautón indultunk el Urgencs- ből, utaztunk csaknem egész nap s már alkonyodott, mire célhoz értünk. A végzettel viaskodó térség fölött a horizont szélén ott függött a nap vörös gömbje. Dermesztő szél kerekedett. Egy puszta telken, egymástól távol és külön, öt épület állt félig rom- badőlve: egy leomlott tetejű minaret, két hatalmas, zömök mauzóleum — mint az ódon szentség elhagyott raktárai — és Turabakhanum sírboltja . . . Legelőbb ezt pillantottam meg, innenfelől léphetünk be az ősi város területére, amelyet először a mongolok barbársága, majd az Amu-darja szeszélye pusztított el. Tátongó rés fölött fönnakadva függő ősrégi dob, félbevágva; ha egy bizonyos távlati rövidülésben szemléljük — közönséges portál és kupola; belül — egy bámulatos, utánozhatatlan, s egyetlen díszítményt meg nem ismétlő, eredeti kiképzés. S már később, távozóban visszatekintvén, egy teljesen más épületet láttam: a falpillérek közötti hosszú bevágásokat, az alap- építmény csaknem teljes magasságában, a gótikának valami váratlan átlényegülését, átható céltudatosságot fölfelé, a zárkózottság és nyitottság szokatlan összeegyeztetését, áttetsző tisztaságot és szigorúságot, amely előtt egyenlő Kelet és Nyugat, antikvitás és középkor, amely vonz és fölemel, megoltalmaz a gonosztól — és megjutalmaz állhatatossággal . . . Valamiképp emlékeztet ez az épület Mahmud khivai mauzóleumára, jóllehet építésük idejét ötszáz esztendő választja el egymástól. Mahmud atyja a hagyomány szerint kunja-urgencsi születésű volt. A „muzulmán reneszánsz” Horezmben több óriás egyéniségnek adott teret: Al- Beruninak, a nagy enciklopédistának, Al-Horezminek, az algebra feltalálójának . . . Mahmud, e horezmi Hájjám, jóval későbbi és sokkalta nehezebb korban —a 13. és 14. század fordulóján — élt. És mégis: szellemét s életművének magasrendű humanista beállítottságát tekintve közvetlen és törvényes utódja ő azoknak. Síremlékének udvarán ma is látható egy roppant kőtömb, szélein különös, valószínűleg mesterséges behorpadásokkal, amelyek gigantikus ujjlenyomatokhoz hasonlítanak. A zarándokok meg vannak győződve róla, hogy ez magának Pahlavannak a kezenyoma. Ha ez igaz lenne, úgy Pahlavan termete felülmúlta volna tulajdon síremlékét. És mégis hittek e horpadásokban, bizonyára nem úgy, mint a valóság nyomaiban, hanem úgy, mint egy metafora lenyomatában: ama erő költői képében, amellyel Allah az ő választottját felruházta. Most, hogy emlékezetembé idézem a sűrűn beárnyékolt kicsiny udvar képét a hatalmas portál előtt s a lágyan lecsiszolódott tömböt a kútnál, magam is hajlok rá, hogy elhiggyem e naivmód megtestesült metaforát —jóllehet az életrajza alapján megítélve Mahmud éppen hogy kistermetű, kecses és arányos alkatú ember volt. Valóban: micsoda erővel — nem fizikai, de szellemi erővel kellett rendelkeznie, hogy ilyen magaslatokba bírt emelkedni megalázottsága és koldusi jogfosztott- sága fölé ama középkori gondolkodásnak, amelyet a bigott népbutítás és a hűbéri viszonyok minduntalan porba taszítottak s lenyírtak, akár egy juhot! Ha Mahmud rubáji-verseit meghatározott sorba elrendezzük, (persze csak önkényesen, hiszen az életmű időrendjéről szó itt aligha eshetik, másfelől pedig maga az autoritás sem állapítható meg teljes bizonyossággal!) — tehát: ha a mahmudi rubájjá- tot holmi „tematikus” terv szerint építjük föl, úgy — mint bármely nagy költő ese44
