Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Alekszandr Naumov: Mahmud és Khiva (Buda Ferenc fordítása)
tében — kialakul belőlük egy szellemi önéletrajz féle, egy költői önvallomás. Ilyen lírai vallomás volt — csak gigantikus méretekben — Navoi „Gondolatok kincsestára”, valami hasonló Dante „Vita nuova” és Petrarca „Canzioniere” c. műve, valamint a shakespeare-i szonettek. A dátumokkal és tényekkel megtámogatott valóságos életrajz ezúttal nem fontos. Itt a szellem alakulásának, a világszemléletnek, a lét értelmét faggató kutatásnak a szakaszai bontakoznak ki előttünk, végső soron — többé vagy kevésbé határozottan — ezekből áll össze bármely emberi élet „témája”. Vajon miben található meg ez az értelem? A létezés ősi gondtalan örömében?! A megismerés remegtető édességében? A megszerzett tapasztalat keserű elégedettségében? A szerelem rejtélyes, majd megfejtett titkaiban? A vagyon birtoklásában? Avagy ellenkezőleg: a földi javakról való lemondásban? Vagy az ez értelem épp abban van, hogy egyáltalán nincs is, és nem kell foglalkozni a keresésével, csak élni, ahogy lehet, úszni a folyó sodrában, amely a nemlétből bukkan elő s a nemlétbe tér vissza, nyomot sem hagyván az idő homokján? Ez az utóbbi kérdés fölmerül újra és újra a kiábrándulás minden szakaszában. Napjainkban e kérdés nyomban leleplezné megfogalmazójában a misztikust és a reakcióst. De hisz Mahmud hatszáz évvel ezelőtt tette föl azt, amidőn az a gondolat, hogy a földi élet értelmetlen s a síron túl ott a fekete űr, kétszeresen lázadó volt! Tagadása a könyörtelen feudális világ valóságának, az átlagos emberi élet bizonytalanságának, amely az igazságtalanság és a vallási képmutatás jármában, a pompázó köntösökbe és zöld turbánokba öltöztetett, a jámbor igazak s a szegények, a munkálkodók szájára rátenyerelő harsány hazugság hatalma alatt gyötrődött. Vajon e tagadás nem volt-e kétszeresen veszélyes, ha egyszer a paradicsomi jutalmakba, magának a paradicsomnak és szívélyes gazdájának létezésébe vetett szivárványos remény sem szépítette meg? Hisz neki, magának Allahnak vetette oda az általa létrehozott világrend kapcsán e gúnyos sort: Ó, bíró, megbocsáss, de valami nincs a rendjén . . . „Valami bűzlik Dániában”, — mondta ugyanerről egyik másik lázadó gondolkodó. Egyébiránt természetesen nem ezért a „történelmi” lázadásért érdekes Mahmud a mai olvasó számára. Pahlavan rendkívül poétikus, formailag remekül kidolgozott rubáji-versei az eleven emberi érzelem kendőzetlen kitárulkozása, az élmény bizonyossága révén közeliek számunkra, amely minden korban egyedül tette a verset verssé. S még valami, ami Mahmudot ma hozzánk közelíti: élete valamennyi csalódásából nem a tagadás sötét filozófiáját bontotta ki, hanem az eltökélt pátoszt — a lét terhein, a szidalmakon, a hazugságon, magán a halálon is győzedelmeskedő emberi alkotás pátoszát. íme, az élet öröktől fogva keresett értelme! * * * Mahmud életét — régi életrajzok s népi legendák alapján — kissé megismervén, világosan megértjük: az alkotás, a jó tett, amiről ragyogó soraiban ő is beszél, ez nem egyedül a vers. Mint egyszerű szűcs és harcos, csatornák építője és költő, ő diadalmas alkotásnak tekintett mindent, ami megjobbítja, helyreállítja, megszépíti az életet a földön. Hús ő Horezm húsából, amely ősidőktől fogva és minden órában csatázik létéért a könyörtelen természettel; fia ő Khivának, amely a szó szoros értelmében homokra épült s nyolc évszázad alatt kiterjesztette falai árnyékát az általa ültetett környező kertekre. S ő ma is él Khivában; az öntözőárkok hűvös vizében, a falak szeszélyes mozaikjaiban, amelyeket nem azok az uralkodók alkottak, akiknek titulusai az 45
