Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Alekszandr Naumov: Mahmud és Khiva (Buda Ferenc fordítása)
sokkalta erősebben összekapcsolódott a nevével, mint a hivatalos muzulmán legenda. A „Pahlavan—Mahmudon”, azaz magán a mauzóleumon kívül, a „Pahlavan-darvazon”, azaz Mahmud kapuján kívül — ahogy Khiva egyik városkapuját elnevezték —, az állítólag Mahmud építette „sohid-mazar” — a hazáért elesettek emlékműve — romjain kívül megmutatják nekünk Khivában még a „Palvanjap”-ot: azt a csatornát, amit a hatalmas Mahmud ásott ki ... A csatorna — vagy inkább a r i k — magában Khivában található; van másik is, a város határain kívül. Ez a főcsatorna, amely közvetlenül az Amu-darjából ágazik le, a horezmi öntözőrendszer kimagasló, ősrégi létesítménye . . . ■* * # Ki hát ez a Mahmud? Építész? Kormányzó? Bölcs aszkéta? A fönnmaradt életrajz nem teljesen egyezik a legendával. A szűcs fia, aki örökség gyanánt megkapta a műhelyt s a mesterséget; „pahlavan”, aki a versenyekre Iránba, sőt Indiába is eljárt; a haza nehéz perceiben az elemi erővel föllángoló népfölkelés vezetője; békés esztendőkben — hős, aki Khivának (természetesen nem egyedül!) a vizet, magát az életet ajándékozta! Végül: egyszerűen egy bölcs és szerény ember, akit nem rontott meg a hírnév s akit csöndben eltemettek kicsiny műhelye küszöbe mellett. A nép hálás emlékezete ezt számos festői részlettel egészítette ki, a legenda Mahmud porának gyógyító erőt ajándékozott, sírjának pedig csaknem egy fél évezreden át tisztelettel adóztak, mielőtt még a hatalom birtoklói elhatározták volna, hogy ebből hasznot húznak. Mahmud—Pahlavant szentté nyilvánították, szegényes sírja fölé pompás mauzóleumot emeltek, amely a zarándokok tömegét vonzotta magához, s a képzelet ösztönös szüleményei, meg a szándékos hazugság szövevénye mögött veszendőbe ment a legfőbb dolog, ami egyébiránt valaha székében ismeretes volt Keleten: Mahmud csodálatos költői tehetsége! Igen, Mahmud költő volt. Az a legmeglepőbb, hogy versei — egy nagyszerű rubáji-ciklus — egyáltalán nem kallódtak el. S nem csupán kéziratokban léteztek: nem egy közülük az ő síremléke falaira van fölírva! A zarándokok azonban, akik azért érkeztek, hogy a szent mazarja előtt hódolatukat leróják, általában vagy írástudatlanok voltak, vagy pedig nem ismerték a farszit, amely nyelven Mahmud a verseit megírta. A Koránból vett ajjatoknak vélték a feliratokat, az írástudó ájtatosok viszont nem igyekeztek eloszlatni a tévedést . . . Miért vajon? E rejtélyt Tohtaszin Dzsalalov özbeg író és irodalomkutató oldotta meg húsz évvel ezelőtt. Elolvasván a síremlék falán a feliratokat, váratlanul fölfedezte, hogy azok egyáltalán nem szent szövegek, hanem egy szabadgondolkodó rubáji-sorai, amelyek épp ama ájtatosokat pellengérezik ki, akik a mauzóleum küszöbénél Mahmud nevében szedték rá s vámolták meg a jámbor hívőket! ... E múlandó világhoz béklyózzák őt a vétkek, tisztátalan lepelbe takarva benn a lélek. A hadzs előtt a hodzsa még kígyó volt csupán, s lám: sárkány lett belőle, alig hogy hazatévedt. Mahmud kéziratos rubájjátjait összegyűjtötték, hajdani életrajzát fölkutatták, s 1962-ben kiadták rubáji-kötetét — farszi nyelven s ezzel párhuzamos özbeg fordításban. A magas példányszám ellenére e vékonyka kötet egyszeriben könyvészeti ritkasággá vált. A költő Mahmud visszatért, ahogy mondani szokás, „urbi et orbi” — a szülővárosba s a világba. 43
