Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Alekszandr Naumov: Mahmud és Khiva (Buda Ferenc fordítása)
ALEKSZANDR NAUMOV MAHMUD ÉS KHIVA Khiva tulajdonképpen nem is olyan régi. Mintegy nyolcszáz esztendeje, amidőn Buhara és Szamarkand már történetének hosszú évszázadait tartotta számon, e város helyén még a szűz homokot hömpölygette a forró szél. És mégis, amikor utánuk eljutunk Icsankalába — a felsővárosba —, úgy tetszik, mintha egy időgép a múltba röpített volna bennünket vissza. Száz évvel? Hárommal? Öttel?... Az itt fönnmaradt épületek zöme nem idősebb másfél évszázadnál. Ezek azonban osztatlan egységben fönnmaradtak; a hajdani zsúfoltság folytán igen kevés az új, ami közéjük ékelődött; a kovácsműhely is, a fekete tűzhellyel, a füstös fújtatókkal és bőrkötényekkel, ott áll hitelesen a maga föltehetően korábbi helyén az agyagból vert alacsony falakkal szegélyezett utcában; s a kupolával fedett tágas szövet- és rövidáru-bazárban éppoly titokzatosan adnak-vesznek ugyanazon félhomályos fülkék boltívei alatt (talán csak a falmélyedések állnak üresen az elkülönített átjárókban, ahol — mint mondják — valaha az eladásra szánt rabok álldogáltak). . . S nehéz megszabadulni a gondolattól: a középkor innét épp csak az imént evakuált, egy helyütt — kitörvén siettében az ajtókat vagy a rácsokat, másutt — leomlasztván pár darab téglát, emiatt — elha- gyogatván kacatjait s magával vivén a lakókat... Amidőn először csöppentem e különös, a maga nemében bízvást egyedülálló védett műemlék-városba — akkor egyébként nem is volt még valójában védett, a gépkocsik, amelyeknek manapság tilos ide behajtani, nehézkesen döcögtek végig az utcácskákon, megremegtetve az öreg bolthajtásokat — , tehát akkor, tizenkét esztendővel ezelőtt vajmi keveset tudtam Khiváról, Mahmudról pedig — éppen semmit. Az az útvonal, amelyet önkéntes idegenvezetőm kiválasztott, számomra jóval később telítődött meg sajátos értelemmel. Áthaladtunk az Icsan-kalába vezető központi bejáraton, magunk elé képzelvén a város régesrég eltűnt főkapuját, elkerültük a Kolta-minor cifra mozsarát (ezt a befejezetlen, hihetetlen méretűre tervezett minaretet a nép „kolta” néven emlegette, ami annyit jelent, hogy „levágott tönk”, „csonk” — nem ebből szár- mazik-é az orosz „kultya” (:kar- vagy lábcsonk: (?), majd jobbra fordultunk. A keresztutcácskából egy másik, egy keskeny indult ki, majd pár lépés után kiszélesedett, szemérmesen takargatván a vert agyag vöröslő meztelenségét néhány hatalmas fa árnyékával. Az utcácska túlsó végét mintegy lezárta a mecset kapuja, s fölötte Iszlam- hodzsa minaretje magaslott a kápráztató égbe, karcsún és csinosan, akár egy dzsigit az ünnepi tánc előtt. Jobbfelől lomhán húzódott Sergazi-han medreszéjénak félig leomlott homlokzata. Balra pedig, a gondosan, akkurátusán megőrzött falon s a kellemes portálon túl egy kupola emelkedett, amely kék színével az eget utánozta, sőt, a tetején mintha a nap égette volna fakóra, „akár a zenit kékje”. Hát ez volt Pahlavan Mahmud nevezetes sírboltja. Később, sok mindent megtudván Pahlavanról, elgondoltam, hogy legelső khivai kirándulásom első néhány perce alatt bejártam azt az utat, amely Mahmud egész életét mintegy magába foglalta: a város főkapujától, ahol — a hagyomány szerint — egy Khivába érkezett új telepes szekerén meglátta a napvilágot — a pompás sírboltig, amelyet hajdani szerény sírja helyén emeltek. Ez vajon eszébe jut-e a khivaiaknak, amikor a vendégeknek egy ilyen megszokott útvonalat ajánlanak? Akár így van, akár nem, az bizonyos, hogy Mahmudról eleget tudnak. Persze, nem csupán azért, mivel Mahmudot már régesrég Khiva „védőszentjévé” avatták (Iránban egyébként a hivatásos birkózók — a pahlavánok — védőszentjeként is tisztelik őt); a nép emlékezete 42
