Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma - III)
Megáll; csüggedten. Van-e értelme? Van egyszázalékos esélyünk a győzelemre? Semmiben sem vagyok biztos. Ó, a bűnösségemben sem. Csak a tehetetlenségemben. És a felelősségemben. Nagy ennek a felelősségnek a súlya. Összerogyom alatta. Nyom, rettenetes erővel nyom. Mégsem bírja kinyomni a testemből a lelket. Önáltató, rossz politikus voltam és vagyok. (Ingerülten.) Amikor az Akadémiát megalapítottam, amikor az első könyvemet írtam, már akkor számolnom kellett volna a következményekkel. De én — elbizakodottan — még hittem abban, hogy az uralkodóház az én terveim szerint fogja sírját ásni, vagy Budapest-központúvá átszervezni a birodalmat. Önmagámban való hitem oly bűnösen nagy volt, hogy már ezért is megérdemlem az örök kárhozatot. Hittem, hogy én mindenkin átlátok, de az én terveimbe senki bele nem lát. (Hosszabb szünet, majd lázasan.) Meg kellene találnom a kiutat. Kell hogy legyen kiút; a történelmünk folyamán hány reménytelen helyzetben derült ki az utolsó pillanatban, hogy van kiút. Meg kell találnom. Időre van szükségünk, időre. A Szerencse markában vagyunk. Nem hiszek a Szerencsében, sem a Csodában. (Szünet.) A cár katonái nagyon fegyelmezettek. (Szünet.) Rohanjak személyesen a cárhoz? Meghallgatna, de nem hallgatna rám, etetne-itatna, marasztalna, s közben a katonái pusztítanák az országomat. Ó, nem. Maradok. Csak egyetlen jogom maradt: a népemmel való együtt-pusztulás joga. (Hosz- szabb szünet.) Harc, és harc után a megtorlás. Az udvar lelkiismerete nem tiszta, tehát a megtorlás rettenetes lesz. Széchenyi, Kossuth, Batthyány bitófán. Nekünk, hármunknak nem szabad menekülnünk. Még a halálba se, még a pokolba se. (Rövid szünet.) Batthyány és Kossuth menekülhetnek — őket az események sodorták bele ebbe a kilátástalan helyzetbe. Csak én nem menekülhetek, mert az útra, mely a kilátástalanságba vezetett, én kergettem fel a nemzetet. Én a tragikus eseményeknek nem áldozata, hanem okozója vagyok. (Felordít.) Ha én ösztökéltem veszedelmes útjára a nemzetet, akkor milyen jogon engedtem ki a kezemből az irányítást?! Ez az én legnagyobb vétkem! Hogy a vezetést másoknak átengedtem. Aki elkezd valamit, végezze is be! Nincs az én vétkemnél nagyobb vétek! Minek az alapján, milyen jogon . . . Hirtelen támadó, heves fájdalom fojtja belé a szót. A dívány felé támolyog. Nem éri el; egy szék támlájába kapaszkodik. A szék mellé esik. Megpróbál felállni, nem sikerül. Megpróbál mozdulatlanul feküdni, az sem sikerül. Felül. Nehezen lélegzik. Akadozva. Az ájulás most elmaradt... Ekkora fájdalmat még nem éreztem. Vaskéz nyúlt be a szívem után, ki akarta szakítani. Miért nem szakította még erősebben? Miért nem szakította ki? Ez megoldás lett volna. Ez megváltás lett volna. (Hosszabb szünet.) Csak fájna mindig jobban a testem, mint a lelkem .. . Széthasad a szívem, és ezzel vége . . . Nem. Megint nem. Nem megy az olyan könnyen. Csak lelkierőm volna annyi, mint testi. Balogh doktor szerint a szervezetem vasból van. Balogh doktor megvizsgál, s megint megállapítja, hogy semmi szervi bajom, rosszullétemet ismét szánalmas ideg- feszültség okozta. Feláll, elindul, lélegzése még mindig nem egyenletes. Megáll. Még nem múlt el egészen. Balogh doktor ilyenféle rosszul létekre nyugtatópirulát írt fel, de többet nem veszem be. (Gyámoltalan mosollyal.) Próbát is ajánlott Balogh doktor. Ha biztos akarok lenni abban, hogy nem a szívemmel, hanem a lelkemmel van a baj — minden bizonnyal szabadulni akarna a testemből! —, akkor egy lélegze tel fennhangon számoljak húszig; ha kibírom, akkor a szívem egészséges. (Mély lélegzetet vesz, és fennhangon húszig számol. Majd szenvtelenül.) Lám, testi nyavalyám, amely megszabadíthatna, valóban nincs. Az Istennek sem kellek, az Ördögnek sem. Mint máskor is szoktam rosszulléteim után, megyek, átúszom a Dunát. Ez az én igazi egészségi próbám. Biztosabb, mint a Balogh doktoré. Aki a Dunát átússza, annak csak egész26
