Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma - III)
szünet.) Crescence! Istenem, ha képtelen leszek titkolni előtte, hogy belém költözött a pokol? Lánchíd! Néhány nap, és ismét sor kerül a tizenkettedik lánc felvontatására. Megint le fognak zuhanni a láncok. S ha nem fognak? Mire kell már nekünk az a híd? A pusztulás jön már rajta keresztül. (Ismét kiabál.) Abbahagyod végre?! Férfi ne anyátlanodjon el. Cselekedj! Hátha még van remény a háború elkerülésére! A királyt felkérni, hogy azonnal jöjjön az ország fővárosába! (Csendesebben.) Nem jön, mert fél. Jogosan fél, mert Országát elárulta. De szükségünk van visszautasító válaszára. Hogy Habsburg István nádort megválaszthassuk helyette. Ha István főherceg nem vállalja, akkor mást megválasztani királlyá. Batthyányi? Egy orosz főherceget? Egy porosz főherceget? Gyorsan! Töprengeni nincs most időnk. Az orosz cárhoz azonnal követet küldeni. Arra is feltétlenül fel kell hívnunk a figyelmét, hogy a pragmatica sanctio szerint, melyet a Szentszövetség, tehát többek között az ő elődje is elismert, Magyar- ország az összbirodalomnak nem fegyverrel elfoglalt része, hanem önálló alkotmánynyal, parlamenttel és végrehajtó szervekkel bíró királysága. A király lett hűtlen koronázási esküjéhez, nem a nép a királyához. Semmit nem tettünk a király jóváhagyása nélkül! Amiért a király jogosan neheztelhetne ránk: nem vállaltuk a birodalmi adósság ránk hárított részét, királyi jóváhagyás nélkül követeket küldtünk Frankfurtba és Párizsba, de ezért egyes személyeket felelősségre lehet vonni — engem, ha úgy tetszik —, de az egész nemzetet büntetni nem. A nemzetőrséget a belső rend biztosítására szerveztük, a honvédséget sem a dinasztia ellen; a 200 000 honvédet és a 40 milliós hadihitelt Jellasics provokációjára válaszul ajánlotta meg az országgyűlés! A lényeg tehát: a pragmatica sanctiót nem mi szegtük meg, hanem a másik fél, a császári ház, határozatával, hogy alkotmányos országunkat gyarmattá alázza. Mindezek világos kifejtése után biztosítjuk a cárt, hogy a Habsburg-ház trónfosztása nem áll nemzetünk szándékában, a birodalom összeomlása nem célunk és nem is érdekünk, sőt, a birodalom erősítésén munkálkodni a célunk, de ha mégis meg kell küzdenünk a császár csapataival, a Szentszövetség alapokmányának szellemét nem sértjük meg, az európai biztonságot erősíteni és nem aláásni akarjuk. Mindezek benne legyenek a cárhoz küldendő levelünkben. És sietve fogalmazzuk meg, és gyorsan küldjük el, mert a Habsburg-ház számít a cár segítségére, melyet számtalan egyezményre és szerződésre hivatkozva kérhet. És minél cirkalmasabban fogalmazzunk, mindent írjunk bele, amit a cár jóindulatának megnyerése érdekében szükségesnek találunk. Talán nem ártana felkérni, hogy feddje meg a Habsburg-házat a pragmatica sanctio felelőtlen megszegéséért. Kérni a cárt, hogy udvarában követet tarthassunk. Kossuth és Batthyány, remélem, nem fogják a magyar virtusra vagy a világszabadság magasztos eszméire hivatkozva megtagadni ez okmány aláírását. Addig magyarázom nekik, hogy ha a cár semlegességét nem sikerül biztosítanunk, akkor esélyeink nullára csökkennek, míg megértik. A cár előtt részletesen ki kell fejtenünk a pragmatica sanctio alaptételeit, értelmeznünk is kell, mert a Habsburg-ház is erre fog hivatkozni, és meg fogja próbálni félreértelmezni. Részletesen fejtsük ki, hogy a pragmatica sanctio szerint Ausztriának annyi köze van Magyarországhoz, hogy uralkodójuk közös, s hogy ennek következtében mindkettőnek figyelembe kell vennie nemzeti érdeke mellett az össz- birodalmi érdeket is, de ezen belül mindkettő egymástól függő viszonyban nem levő ország, külön alkotmánnyal, külön minisztertanáccsal; és ismételgessük még, hogy a pragmatica sanctio kötelezi a királyt, hogy Magyarországot csak az ország ősi törvényei, törvényes szokásai és alkotmánya szerint, azokat szentnek és sérthetetlennek tekintve kormányozhatja, nem pedig más tartományok módjára. Követünk el ne mulassza felhívni a cár figyelmét arra is, hogy a birodalmi kancellária, mely Metternich bukásával megszűnt, címe szerint is és feladatköre szerint is házi, udvari és összbirodalmi volt mindig és sohasem osztrák, s annyiból, hogy e legfelsőbb birodalmi kancelláriát^ 22
